Huszonkettedik Fejezet - Mi fán terem a ribanc?

  Egy hétfő reggel volt, amikor leszálltam a buszról Thorával, és Zane Blackwood-ot pillantottam meg kiszállni az apja hatalmas kocsijából. Azelőtt nem nagyon láttam Zane-t a suliban, körülbelül két hét volt, hogy elkerült engem. Én kerestem, de ő elég ügyesen bujkált előlem. Úgy tűnt, most hanyagolta a motort, és behozatta magát az apjával. Rögtön felé vettem az irányt, amit láttam, hogy nyílik a kocsi ajtaja. Ő pedig szemmel láthatóan próbált kikerülni az utamból. Thora elköszönt tőlem, gondolta ezt kettőnkre hagyja. Zane már szinte futott, olyan gyorsan sietett a kapu felé, hogy előbb érjen be, mint én, és ne kelljen velem beszéljen. Én odasprinteltem az ajtóhoz, és elálltam az útját.

- Abbey, menj már arrébb - mondta Zane idegesen.

 Lábujjhegyre álltam, hogy egy magasságban legyünk. Közel léptem hozzá, és halkan megszólaltam.

- Mert különben mi lesz? - mosolyogtam rá. Láttam a szemében, hogy legbelül még érez irántam valamit... Legalábbis, nagyon szerettem volna, hogy érezzen.

  Az én kis akciómat egy kigyúrt tizenegyedikes zavarta meg, aki enyhén rám förmedt.

- Ööö, mennék órára, és jó lenne, ha máshol rendeznéd le, Abbey Green, a szánalmas drámaelőadásodat.

  Remek, tudja a teljes nevem. Nem is értem, miért csodálkozom.

- Bocsi - mondtam vörös fejjel, és beengedtem a fiút.

  Zane szorosan a fiú mögött elsuhant mellettem. Kicsúszott a kezeim közül. A francba.

  Utána eredtem, de ő hip-hop el is tűnt. Hát. Zanenek is egy időbe tellett, míg becserkészett, nem? De nem adtam fel. Nem rontotta le a hangulatom - illetve nem az rontotta le.

  Amikor a folyosón az emberek végignéztek rajtam, összesúgtak, és elcsíptem, ahogy sokan "ribancnak" neveznek. Akkorra már teljesen elterjedt úgy tűnik a hír, hogy megcsaltam Zane Blackwood-ot. Rémes volt. Eddig én nézegettem a sok lányt, hogy mekkora ribi, és no lám, most én is egy lettem közölük. Mi fán terem a ribanc? Most már tudom. Most már én is az vagyok, az emberek szerint. És én is tagadhatom, hogy az vagyok, de anno még én is kiröhögtem a kis csitriket, akik tagadták.

  Ahogy elhaladtam a sulirádiósok kicsi szobája előtt, eszembe jutott valami. Bekopogtam az ajtón, és egy végzős, göndör hajú fiú ajtót is nyitott nekem.

- Szia, Abbey, ugye? - kérdezte a srác lazán.

- Helló, aha. Kérhetnék két számot? - kérdeztem mosolyogva.

- Persze. Mond a címeket, és hogy kinek küldöd, és akkor a kövi szünetben le tudjuk adni.

- Oké. Szóval Arctic Monkeys-től az 'Are You Mine', és Cher Lloyd-tól a 'Want You Back'-et küldeném. Zane Blackwood-nak, és azt üzenem, sajnálom.

- Leadom de... Abbey, szerintem lépj túl rajta. Egyfolytában azt hajtogattad, azért nem jössz vele, mert meg fog csalni, és most te csaltad meg - mondta a fiú. Enyhén ledöbbentem. Mégis mi köze van neki az én magánéletemhez? És ez számára ilyen természetes dolog, hogy kioktat egy zeneszámot kérő idegent az élet dolgairól? 

- Ööö. Ez nem rád tartozik - mondtam, majd magamra erőltettem egy mosolyt - De azért köszi, ha leadod a számokat. Szia - köszöntem el, és elcsörtettem. Magamban persze azt mondtam, hogy inkább a 'soha viszont nem látásra' kifejezést kellett volna használnom a búcsúmhoz.

***

  Egyik szünetben felmentem Zane osztályába, és kitudakoltam, hogy Zane mikor végez. Tudni akartam, hogyan reagált a számokra. az osztálytársai vonogatták a vállukat, mikor megkérdeztem, hogy Zane mit csinált, mikor meghallotta a tőlem kapott számokat. Azt mondták kérdezzem meg tőle. Így hát értesítéseim szerint egy órával később végzett, ezért egy órát vártam is, a könyvtárban, ahol örömmel néztem körül a könyvek között. Majd, mikor meghallottam a kicsöngőt, villámgyorsan kiviharoztam az iskola elé, és ördögi vigyorral vártam, hogy kilépjen Zane az ajtón. Persze, Zane még tizenöt percet a suliban volt, mert ebédelt (gondolom). Egészen addig minden egyes kiérkező diák furcsállóan, némelyik ijedten mért végig, hogy mégis miért nézek ilyen betegen. Izgatott voltam, na.

  Zane végül kilépett a kapun, meglepetésemre nem a haverjaival, hanem egyedül. Ez mindenképp a kezemre játszott, hisz ha körül van véve emberekkel, akkor elég zavarba jövök, és maximum csak egy idegesítő össze-vissza röhögcsélő lánynak tűntem volna a szemében.

- Szia Zane! - mondtam.

- Szia Abbey - köszönt ő is, és meglepő módon mosolyogva.

 Úúúú, vajon megbocsájtott?

- Hallottad a számokat? - kérdeztem.

- Hallottam. Aranyos volt - mondta mosolyogva.

 Volt valami furcsa a mosolyában. Ahogy az arcát figyeltem, rájöttem mi nem stimmelt. A szeme. Az valahogy sokkal többet mondott, mint a szavai. Nem tűnt vidámnak, még őszintének sem.

- Köszönöm... Akkor... Most nem haragszol rám? - kérdeztem lassan, az arcát fürkészve.

- Nem - rázta meg a fejét.

  Közeledett felém mintha meg akarna csókolni. Hevesen dobogott a szívem. Megbocsájt? 

  Hirtelen választ is kaptam a kérdésemre. Nem megcsókolt, hanem megölelt.

- Remélem barátokként nem lesz ennyire zavaros a kapcsolatunk - mondta Zane, és elment.

  Legyökerezett a lábam. Barátok? Hisz sosem voltunk azok. De úgy tűnt, akkor annyival kell beérjem. Barátsággal. Sosem szerettem barátként. Eleinte utáltam, majd szerettem... És még mindig szeretem, és kicsit sem barátként.

   Valahogy elszomorított a dolog. Megijesztett, hogy ilyen nyugodt volt, és kedves. De neki csak barátként kellettem. "Egy idő után arra sem fogok..." - gondoltam. Hiszen épp elég barátja van már így is.

Otthon néztem pár Így jártam anyátokkal részt, remélve, hogy az majd feldob. De nem sokat dobott a hangulatomon, de azt sem mondanám, hogy nem segített. 

Hiányzik Zane Blackwood - gondoltam magamban, a laptopom előtt üldögélve.

Huszonegyedik Fejezet: Zane Blackwood, a fiú, akiért most bármit megtennék

  Másnap Chloe szobájában ébredtem fel. Ő már fel volt öltözve, és egy teával a kezében ült saját babzsákfotelében, a tévéjét nézve. Mikor észrevette, hogy felébredtem suttogott valami "Jó reggelt" félét, leült a nekem lerakott matrac szélére, és megölelt.

- Sajnálom. Nem tudom, mennyire emlékszel a tegnapra, de... - kezdte el, mire én közbevágtam.

- Tudom. Emlékszem rá - mondtam szomorúan.

  Megcsaltam Zane-t. Megcsaltam Zane Blackwood-ot! Elveszítettem. Vége. Többé már nem tud megbocsájtani nekem. Nem bíztam benne, azt hittem ő fog megcsalni, és otthagyni, erre pont én, pont én voltam az, aki félrelépett. Hűtlen és ostoba voltam. Mit is képzeltem? Nagy jókedvemben csak úgy  meghúzok egy üveg whiskey-t, miután annyi likőrt, bort, és pezsgőt is ittam? Pedig én nem nagyon bírom az alkoholt, három korty, és már is el éri a kívánt hatást, ami másoknak csak húsz doboz sör után jön elő. És én barom, meg megcsaltam őt...

   Pár percnyi gondolkodás után megszólaltam.

- Chloe, beszélnem kell Zane-el, most azonnal! - mondtam.

- De pizsamába vagy... átöltöztettelek... le se zuhanyoztál, bűzlesz... - mondta a lány furcsállóan.

- Nem érdekel! - jelentettem ki, és felpattantam. 

  Azzal a nagy hévvel, már kint is voltam Chloe szobájából, az előszoba felé haladva. Chloe utánam futott.

- Anyáék még alszanak, reggel hét óra van! Lehet, hogy még alszik - próbált visszatartani Chloe.

- Hol van a biciklid? - kérdeztem. Eltökélt voltam, és megállíthatatlan. Bocsánatot akartam kérni Zane-től, de azonnal. 

- Kint a garázs előtt - sóhajtott Chloe.

- Akkor én most megyek is, később beszélünk - mondtam egyhangúan, és Chloe mamuszába kimentem a ház elé, azaz a garázshoz, ahol ott volt a bicikli.

  Felültem a biciklire, és céltudatosan el kezdtem tekerni a reggeli sárgás napsütésben. Sokaknak aznap iskola volt, így nem egy ember bámult meg az iskolába menet, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy beszéljek Zane-el, minél hamarabb. Elég sokat tekertem, de olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Úgy harminc fáradtságos perc után érkezdtem meg Zane Blackwood-ék háza elé, csapzottan, pizsamában, mamuszban, büdösen, koszosan, kócosan, elkenődött sminkkel. Igen, egyszerűen csodásan festhettem. 

   Megnyomtam a csengőt a kapun, mire Zane jelent meg. Nem tett megjegyzést az öltözékemre, meg sem szólalt. Még reggel hétkor is jól nézett ki, ami elég igazságtalan. Melegítőbe, és egy egyszerű pulcsiba volt, de mégis olyan benyomása volt, mintha a kifutóról jött volna. Kinyitotta a kaput, nem is köszönve, és egy betessékelő mozdulattal lerendezte a dolgot, majd intett, hogy kövessem őt. A házuk bejárata felé ment. Némán vágtunk át a kertjükön, és baktattunk be a házukba. Ajtót nyitott, majd az előszobában levettük a cipőnket, illetve én Chloe mamuszát.

- Szóval, azért jöttem, hogy megmondjam... - kezdtem el, és összeszorítottam a szemem, kis szünetet hagyva, a mondandóm közepén. Nem fogok sírni, nem fogok sírni, mondogattam magamban - Hogy megmondjam... Hogy én... Sajnálom. Sokat ittam, és ostoba voltam. Szeretlek! - böktem ki végre. A könnyeimmel küszködtem.

- Ennyi? - mondta komoran.

- Igen ennyi. Ezért bicikliztem nem tudom hány kilométert villámgyorsan, pizsamában, kora reggel, hogy megmondjam, szeretlek és sajnálom! - mondtam, szinte már üvöltve, könnyes szemmel.

- Értem - mondta érzelemmentes hangon, kifejezéstelen arccal.

- Ne csináld már! Ne mondd, hogy vége! Kérlek! - könyörögtem.
- Még gondolkodnom kell... Idő kell - mondta Zane.
- Hát jó. Megértem. Akkor, elmondtam, amit akartam... Megyek is - mondtam, és kimentem Chloe biciklijéért, és visszabicikliztem hozzájuk.
 Mellesleg másnapos voltam, ami csak egy ráadás volt ahhoz, hogy még rosszabb legyen a hangulatom.
  Chloe, amint meglátott, rögtön megértette mi történt. Megölelt, és a szobájában vagy fél órán keresztül sírdogáltam, a fejemet a vállára hajtva. Utána pedig elnyomott az álom, és Chloe kanapéján elaludtam.

***

  Otthon anya aggodalmas arccal fogadott.

- Abbey Green, arról volt szó, hogy ma reggel tízre hazaérsz. Délután négy óra van! Mégis mit képzeltél?! A telefonodat meg nem vetted fel! - mondta anya köszönés nélkül.

- Szia anya - mondtam fáradt hangon.

- Hol voltál egész eddig? - kérdezte, még mindig ingerülten.

- Chloe-éknál. Anya. Sajnálom. Lemerült a telefonom, Chloe-éknál elaludtam, és egész idáig aludtam náluk. Egyébként is nagyon rossz a kedvem - mondtam halkan.

- Mi történt? - kérdezte anya, az arcomat fürkészve.

- Zane szakított velem... - mondtam. 

  Anya nem szólt semmit, csak közelebb lépett hozzám, és magához szorított. Nem sírtam, Chloe vállán már épp elég könnyem potyogott aznap. "Túllépek Zane-en, és kész. Megnézek pár béna amerikai tinifilmet, hogy jobb legyen a kedvem. A Disney-filmek előnyben vannak." - gondoltam. 

  Felmentem a szobámba egy popcornnal teli tállal a kezemben, és a laptomon már is a gagyi kamaszfilmek után nézelődtem. Bajos csajok, Ottalvós buli, A macskám, a családom és a fiúk. Ezt a három filmet néztem meg egyhuzamban, amíg el nem aludtam. Nem érdekelt, hogy másnap iskola, a tanulásra most nagy ívből és magasról tettem.

 ***

  A suliban egész nap zenét hallgattam. Chloe elmesélte a többieknek (Thora, Norah), hogy mi történt a bulin, és miért bámulok egész nap úgy, mintha szellemet láttam volna. Előre meredtem, és elmerengtem az élet dolgain. Gondolkodtam. Nem voltam mérges Zane-re, hisz teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy az egész az én hibám volt. Én sem bocsájtottam volna meg magamnak az ő helyében. Sőt, én rendesen kiakadtam volna, ő viszont nem rendezett le cirkuszt, csak némán tűrte. Zane Blackwood sokkal, de sokkal rendesebb fiú, mint gondoltam volna. Jobb ember, mint én. 

   Attól is féltem, hogy ha kiderül az egész suli előtt, hogy megcsaltam Zane-t, akkor mindenki ribancnak fog nevezni. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne, de rettegtem a megvető pillantásoktól. Nem akartam olyan lenni, mint az a sok ribi, a felsőbb évfolyamokról.

   Az sem derített jobb kedvre, hogy Aaron és Vanessa mennyire... Kimutatták az egymás iránti szerelmüket. Nem lehetett nem észre venni, hogy egész szünet alatt a hátsó padban ülve smárolnak. Aaron meg oda se jött hozzám, hogy mi a baj. Talán észre sem vette, hogy egyáltalán aggaszt-e engem valami. Ez azért elég rosszul esett, hiszen kibékültünk már, és azt hittem, hogy ezentúl minden a régiben lesz. Mindent megbeszélünk, ahogy azt a közelebbi barátokhoz illik is. De nem így történt, Aaron rám se nézett.

  Thora és és Norah eleinte próbálkoztak vigasztalgatni, így magamra is erőltettem egy halvány mosolyt, kifejezve a hálámat. Persze, nem dobtak fel, de legalább megpróbálták, és én díjazom a szándékot is.

    Egyik szünetben egy hívatlan vendég jelent meg az osztálytermünkben. Jenna J Browning volt az. Ő volt az a személy, akit aznap utolsóként láttam volna. Rányomult Zane-re. Bár nem sikerült neki meghódítania őt, de azért mégis csak megpróbálta. Vajon a történtek után, azaz a szakításunk után Zane be fogja adni a derekát? Jenna J odamegy majd Zane-hez, hogy ő szívesen "megvigasztalja" őt? Az nem lenne túl jó. - gondoltam.

  Jenna  J felém vette az irányt. Fekete, feszülős szerelésben volt. Mindig feketébe járt, és mindig olyanba, amiben én már kényelmetlenül éreztem volna magam a feszessége miatt.

- Hali, ribi. Szombaton nem jött össze Zane-el. De hallom megcsaltad. Tudtam én, hogy igazi ribi vagy - vigyorgott rám öntelten.

- Nem vagyok ribanc! - vágtam rá.

- Ó, dehogyisnem. Tudod, hasonlítunk. Én is megcsaltam Zane-t, te is. Csakhogy, Zane most az enyém lesz. Mivel szabad a pálya, ezért úgyse fog ellenkezni, ha az ágyába akarok feküdni - mesélte Jenna J a terveit.

  Élvezte nézni, ahogy szépen lassan kiakadok, amitől még jobban kiakadtam.

- Menj a picsába! - mondtam mérgesen, és felálltam a padomtól. 

  Nem tudtam tovább hallgatni a mézes-mázos, telt, duruzsoló hangját. Jenna J végül elhagyta az osztálytermet.

   Ekkor elhatároztam, hogy ahogy Zane meghódított engem, én ugyanúgy el tudom hódítani őt. Ugyanolyan tapadós leszek, akárcsak ő. - Nem veszíthetem el - gondoltam. Bár Zane szerelme is hajtott, de őszintén szólva Jenna J Browning megjegyzését kihívásként fogtam fel, egy versenyként, aminek én akartam a győztese lenni. A nyeremény pedig nem más, mint Zane.