Másnap estefelé a családi vacsoránál fél hét körül, le sem tudtam venni a szememet a falióráról. Tik-tak, tik-tak, az idő telt, nekem pedig lassan indulnom kellett. A térre nyolcra kellett kilógjak, és mire beértem volna a belvárosba az legalább húsz perc. Plusz, még át is kellett öltözzek, hiszen egy születésnapi összejövetelre nem mehettem egy egyszerű farmerbe és pólóba. Mondjuk ilyenkor íratlan szabály, hogy nem szabad túlöltözni a szülinaposnál, úgyhogy a kettő közti átmenetet kellett megtaláljam tegnap Chloe-val, ami azt hiszem, nagyjából sikerült is.
Vacsora közben kínos csönd ült, anya még mindig mérges volt rám. Apát látszólag nem különösebben érdekelte az egész, csak nyugodtan eszegette a párolt zöldséget, nem érzékelve a levegőben izzó feszültséget. Az étel nagy részét otthagytam, mikor felpattantam a székemről.
- Anya, rosszul vagyok. Azt hiszem most rögtön ledőlök aludni, de komolyan, teljesen hányingerem van - nyafogtam betegséget színlelve.
Anyán látszott, hogy nem nagyon hisz nekem, de nem nagyon volt kedve vitatkozni, így legyintett.
- Jó, menj csak - mondta, és villájával egy répába szúrt egyet. Magamban megállapítottam, hogy kifejezetten utálom a párolt zöldséget, anya ezt jól tudja, nem véletlenül készített ma májat ezzel a körettel. Ó, és igen, a májat is utálom. Tökéletes vacsora, mondhatom. Csak tudnám, anya miért hiszi azt, hogy azzal büntethet, hogy undorító ételeket csinál. Koplaltatni akar, vagy mi?
Lassított felvételben felkullogtam a szobámba, majd mikor már anyáék nem láttak, villámgyorsan berohantam a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, és a tegnapi, Chloe-val kikészített ruhámhoz léptem. Átöltöztem, de valahogy nem tetszett a látvány. Talán önarckép zavarom van, de egyszerűen úgy láttam magamat a tükörben, hogy nincs olyan alakom, hogy ilyen miniszoknyákat hordjak, és azt sem akartam, hogy sarki húspiacnak nézzenek engem. Számítottam rá, hogy ez lesz. Át kellett öltözzek. Úgy döntöttem, rövidnadrágot veszek fel egy nejlonharisnyával, ami végül jó ötletnek bizonyult. Beállítottam a hajam, a sminkem, ami egy jó fél órába telt. Majd apa kopogott az ajtómon.
- Jól vagy, kicsim? - kérdezte apa.
- Nem nagyon... De már épp kezdtem elaludni. Légyszi, ne zavarjatok alvás közben... - kérleltem apát.
- Ööö, persze, rendben. Bocsánat - mondta, és a léptei zajából megállapítottam, hogy elment.
Fáradtan sóhajtottam egyet, majd a tükrömben végignéztem magamon. "Tükröm, tükröm, mond meg nékem, miért nézek ki ilyen rondán e vidéken?" - gondoltam magamban, a Hófehérke tükrös jelenetét kifigurázva.
Negyed nyolc lehetett, mire végleg elkészültem. Felkaptam a kikészített bőrdzsekimet és a fekete agyonhordott tornacipőmet, lekapcsoltam a villanyt, és kinyitottam az ablakot. A létra ott állt, hiszen vacsora előtt már cselesen elhelyeztem. Kimásztam az ablakon, majd le a létrán, legyőzve a nem túl jelentős, kicsi kis tériszonyomat. A létrát persze, hogy ne legyen feltűnő, arrébb hurcoltam, a garázs mellé. Előtte pedig felvettem a cipőmet, amit a szobám tisztán tartása érdekében nem a házban vettem fel. Leültem a gyepre, és épp a cipőfűzőmet kötögettem, mikor a kertünk kapuján megjelent valaki.
- Aaron? - ismertem fel.
- Örülök, hogy felismersz tíz év után is. Gondoltam nem akarsz egyedül buszozni ilyenkor, pláne nem a belvárosba.
- Uh, köszi. Tényleg nem lett volna túl jó - mondtam, és befejezve a cipőfűzőkötést felpattantam. A kezemmel leporolgattam magamról a földet, majd a kapuhoz indultam. Mivel tudtam, hogyha kinyitom, megszólal a házban egy jelzőhang, így a kerítésen kellett átmásszak, ami gyerekjáték volt, hiszen a mi környékünkön nincs akkora bűnözés, hogy hatalmas szögesdrótos kerítést kellett volna felszereljünk. A mi kerítésünk inkább egyfajta dísznek szolgált, hiszen még egy hatéves is át tudott volna mászni rajta. Miután átjutottam a túloldalra, mosolyogva végigmértem Aaron-t. Igen, ő is kiöltözött, mármint magához képest. Tetőtől talpig feketében volt, ami kicsit elegánsabbá tette az öltözékét. Ő is bőrdzsekit vett fel, ami miatt kicsit olyan volt, mintha összeöltöztünk volna.
- Na, akkor indulhatunk. Mennyi pénzt hoztál magaddal? - kérdezte.
A zsebemet tapogattam, ami sajnos üres volt. A másik ruhámban hagytam a pénztárcámat. A dzsekimben pedig ott lapult a Milka csoki, amit Frida ajándékának szántam. Nem nagyon tudtam, mit vehetnék neki, és mivel nem is olyan rég lettünk jóba, ezért gondoltam egy tábla csokoládé bőven elég ajándéknak.
- Semmit - vallottam be, lesütött szemmel. Francba.
- Pont erre számítottam - nevette el magát Aaron, hátba veregetve engem.
- Szóval tudsz kölcsönadni? - csillant fel a szemem.
- Persze - bólintott a fiú mosolyogva.
Elindultunk a buszmegálló felé, ahol alig öt perc várakozás után meg is érkezett a busz. Szinte üres volt, az ég már sötétedni kezdett, így kicsit félelmetesen festett a leghátul ülő kapucnis férfi. Megborzongva foglaltunk helyet Aaron-nal két egymás melletti ülésen, aki hasonlóképp, mint én, ijedt arcot vágott. Na, ki a félős? Mindketten. És ez a tény, hogy mindketten beszartunk, kicsit sem nyugtatott meg engem.
- Te - szólított meg Aaron ezzel az udvarias és kedves jelzővel.
- Én - bólintottam mosolyogva - Most fogyatékost játszunk?
- Nem! Úgy értettem, hé, te. Pár megálló és leszállunk, addig is ne vágj ilyen halálrémülettől szenvedő arcot.
- Tudod, elég nehéz dolgokat kérsz tőlem, miközben a te fejed is olyan, mintha szellemet láttál volna.
- Hé, nem, én nem parázok. Estefelé buszozunk, hátul egy kapucnis pedofillal, na és? - nevette el magát a fiú.
- Most megnyugtattál. De ha pedo, lehet, hogy jobban kedveli a kisfiúkat, mint a kislányokat - kacsintottam rá.
- Ó, csak szeretnéd, egy szőke kislánynak akkor sem tudna ellenállni!
Nagyjából ilyen viccelődésekkel telt a buszút, majd a belvárosba érve leszálltunk a tér mellett lévő megállónál. A téren több pad is volt, ahol pár osztálytársunk már helyet is foglalt. Mosolyogva intettek nekünk, mire mi Aaron-nal gyorsan odasétáltunk hozzájuk. Ott volt Stan, Rara, Frida és Tyler.
- Sziasztok - köszöntünk Aaron-nal kórusban.
- Csá - köszönt Stan, és egy öngyújtót halászott ki a zsebéből, egy szál cigit a kezében tartva. Rágyújtott, és lassan beszívva, majd kifújva a füstöt megszólalt - Kér valaki cigit? - kérdezte.
Na remek, passzív dohányzás mára. Nem is lehetne jobb ennél, anya otthon tuti kiszúrja a ruháim szagából a füstöt. Picsába.
Habár én nem jelentkeztem Stan-nél cigiért, Rara örömmel csatlakozott hozzá.
- Frida, boldog szülinapot - adtam át a szülinaposnak a csokit.
- Jaj, de édes vagy! Igazán nem kellett volna, de komolyan. De azért nagyon aranyos gesztus! - ugrott a nyakamba Frida. Furcsa volt, de valahogy mégis nagyon örültem az új-Fridának. Már majdnem megfojtott az ölelkezésével, mire én csak kínosan mosolyogva hátba veregettem, és udvariasan eltoltam magamtól. Nem ma akarok meghalni... "Frida ölelés általi halál", már láttam is magam előtt a sírkövemet.
Szóval, nagyjából még fél óráig ökörködtünk, mire mindenki megérkezett. Megjött Chloe, Reed, Jean, Spencer, Zoe és Vanessa. Chloe félrehívta Tyler-t, hogy megbeszéljék a kis "ügyeiket". Miközben Reed-del beszélgettem, fél szemmel őket figyeltem. Arra számítottam barátilag szétmennek, de a jóslatom nem következett be, ugyanis egyik percről a másikra már azt láttam, hogy smárolnak a nem messze lévő szökőkút szélén ülve. Egészségükre - gondoltam, és magamban kicsit féltékeny voltam. Eközben Reed kizökkentetett a bámészkodásból, a kezével hadonászva a szemem előtt. "Abbey, hahó, figyelsz rám?", kérdezte, mire én heves bólogatásba kezdtem, miközben nem, egyáltalán nem figyeltem rá.
Úgy fél órával később pedig Rara állt fel az egyik pad tetejére.
- Emberek, fél kilenc van, ideje pezsgőt bontanunk! Az ifjú Frida Dawson a mai napon tizenhét éves lett. Erre inni kell! - kiáltotta a szőke lány, és a kezében tartott whisky-s üveget jól meghúzta.
- Úgy van, erre inni kell - emelték fel valamennyien az üvegüket, akinek meg nem volt, annak adott a sajátjából a mellette ülő. Én úgy döntöttem, pár korty citromos sört iszom, és kész.
Majd megint eltelt egy negyed óra beszélgetéssel és iszogatással. Utána Rara újra szónokolni kezdett arról, hogy menjünk bulizni. Így is döntöttünk, a csapat összeszedte magát, és elindultunk. Egy romkocsmába akartunk menni, de útközben Zoe-nak más ötlete támadt. Elmesélte, hogy az egyik rokonának most van a tizennyolcadik születésnapja, és egy belvárosi bárban ünnepli. Arrafelé vettük az irányt, amerre ő azt mondta. Egy kis séta után már meg is érkeztünk a "Greg's" nevű puccosabb bár elé, és vígan nyitottunk ajtót. Hoppá, kicsit másra számítottunk. Mindenki tetőtől talpig ünneplőben volt, kisestélyikben, és szmokingokban. Ahogy beléptünk, minden a mi kis kamasz, hozzájuk képest elég lepukkant társaságunkra nézett, minden szempár ránk szegeződött. Már épp ki akartunk volna tolatni a helyiségből, mielőtt a meghívottak hessegettek volna ki minket, mikor Rara újra felkiáltott. Na, igen, ennek a lánynak aztán megártott a pia.
- Emberek, hová mentek? Bulizzunk! - kurjantotta, és felemelve az üvegét a táncparkett közepére állt.
Mi nevetve figyeltük a jelenetet, de látva, hogy az élet ment tovább, az ünneplősök tovább beszélgettek, és senkit sem zavart a mi társaságunk, végül mi is csatlakoztunk a táncoló Rarához. Illetve, én és Zoe meg akartuk keresni az ünnepeltet, akit hamar meg is találtunk. Olivianak hívták, és Zoe be is mutatott neki. Hárman cseverésztünk nyugodtan, fél szemmel Raráékra ügyelve, mire észbe kaptam. Chloe-ék ottmaradtak a téren. Gyorsan szóltam Zoe-nak, meg a többieknek, és lehangolva, durcásan, de mindenki kikullogott a puccos partiról.
- Hé, ne nézzetek így rám, nem vagyok ünneprontó, csak tényleg otthagytuk őket - tártam szét a karom az utcára érve. Aztán a többiek nagy dörmögésbe és morgásba kezdtek, mikor a bár ajtaján kirohant valaki. Szmokingban. "Na, ne már. Ő meg hogy kerülhetett ide?" csodálkoztam, Zane Blackwood-ot látva.
- Abbey! - kiáltott, mire én odasiettem az ajtóhoz.
A többiek továbbmentek, és arra gondoltam, majd utánuk rohanok.
- Te meg mit csinálsz a belvárosban ilyenkor?! - hüledezett Zane.
- Frida szülinapjára jöttem - vontam vállat.
- Na és? Anyukád elengedett?
- Nem, de...
- Akkor meg?
- Hát figyelj...
- Nem szabadna itt lenned! Most azonnal haza kell menj!
Szúrós szemmel végigmértem.
- Te nem vagy az apám, sem a bátyám, és nem is vagy a pasim. Akkor meg mit pattogsz itt, semmi közöd nincsen hozzám, és az életemhez! - vágtam hozzá mérgesen, mire teljesen ledöbbent.
- Ha nem vetted volna észre, én csak megvédeni próbállak - mondta Zane halkan.
- És mitől? Fridáéktól? - tártam szét a karom - Zane. Nem vagy az őrangyalom sem. Tudok magamra vigyázni.
Zane elkezdett kotorászni a zsebében. Előhúzta a telefonját, amin elkezdett pötyörészni. Türelmetlenül összefontam a karom, várva, hogy megszólaljon. Végül megmutatta a telefonja képernyőjét. Egy SMS volt rajta, amit anyám telefonszámáról küldtek.
- Na ne - mondtam.
- De. Anyád bízott meg, hogy jöjjek el érted, de meg voltam hívva erre a szülinapra is, és érted...
- Jézusom, jézusom, jézusom - ismételgettem a szót döbbentem. Anyám és Zane szövetkeztek ellenem? Mi van?
- Na, gyere, szállj fel a motorra - intett, és a bár előtt lévő motor felé indult. Hogy nem tűnt fel nekem eddig az itt álló motor?!
Grimaszolva és fintorogva ugyan, de engedelmeskedtem neki. Felpattantam a motorra mögé, és megkapaszkodtam benne. Magamhoz szorítottam, a fejemet a hátára döntöttem, és behunytam a szemem. Nem aludtam el, csak becsukott szemmel utaztam hátul végig, merengve, elgondolkodva az életem nagy dolgairól. Mi van köztem és Zane között, és persze milyen dolgokról maradok le azzal, hogy most hazamegyek.
Mikor hazaértünk kábán szálltam le a motorról.
- Abbey... - kezdte el mondani Zane, mire én csillogó szemmel figyeltem őt. Ott ült a motoron, levette a sisakot, én pedig egy lépésnyire álltam tőle.
- Igen?
Nyelt egyet, majd visszavette a sisakját.
- Jó éjt - mondta, és elhajtott.
Tudom, hogy nem ezt akarta mondani. Sóhajtottam, és kinyitottam a kapunkat.
