Tizenegyedik Fejezet: Kisujjbéke, és az idegbeteg Charlotte

  Az órák kezdése előtt fél órával értem a suliba. A tervem az volt, hogy kibékülök Aaron-nal, mert ő mindig korán ér be a suliba. Ahogy sejtettem, ott ült a társaságával a sarokban lévő padoknál. Nagyban nevetgéltek, mikor én vettem a bátorságot, és odamentem hozzájuk. 

- Sziasztok - köszöntem.

- Húzz innen, ribanc - "köszönt vissza" Frida.

- Mit akarsz? - kérdezte Aaron. Ő se köszönt rendesen. Köszi.

- Csak megbeszélni ezt az egészet...

- Ezen nincs mit beszélni. Ha valakivel beszélgetni akarsz, menj oda a pasidhoz.

- Zane nem a pasim!

- Ezt mond az ő szemébe.

- Francba - mondtam és elcsörtettem tőlük.

  Az osztályba nem voltak túl sokan, Aaronékon kívül. Márpedig egyedül üldögélni és bámulni a falat nem akartam, ezért a szememmel keresgéltem valakit, akivel normálisan beszélgethetnék. Ha még van olyan ember a Földön... Kitudja. Aztán ráakadtam Tyler-re. Annyira végül is nem vagyunk beszélő viszonyban, de nem is utáljuk egymást. Bátortalanul indultam felé, és a mellette ülő Reed felé.

- Sziasztok - köszöntem, és odahúztam melléjük egy széket. Furcsállva figyeltek engem.

- Ööö helló. Mizu?

- Semmi különös, fáradt vagyok, tegnap este nem tudtam elaludni. A TV-ben meg ment a Walking Dead. Azután meg pláne nem.

- Nézed a Walking Dead-et? - csodálkozott el Reed.

- Aha, bár eddig mindig Aaron-nal néztük, egyedül félelmetes.

- Miről beszéltek? - kérdezte Tyler.

- Walking Dead. Tudod, az a sorozat, amiben a Földet elfoglalják a zombik, és mindenki zombi lesz, kivétel pár túlélő.

- Ilyeneket nézel, Abbey? - nevette el magát.

- Nem néznétek ki belőlem?

- Háááát - mondták kórusban.

- Pedig csak rám kell nézni, és arra gondol az ember, hogy imádom a lerohadt húsú emberekről szóló sorozatokat.

  Nevettünk. Jaj, nagyon jól esett velük nevetni végre. Vagyis, a lényeg nem azon van, hogy velük, mert Chloékkal is jó lett volna, csak jó volt nevetni. És jó volt, hogy volt kivel.

 Nagyban beszélgettünk hárman, majd négyen, és egyre többen, mert becsatlakoztak később a beszélgetésbe többen is. Az osztályterembe idővel megérkeztek Thora-ék is, akik nem egyszer bámultak engem. Na, látjátok lányok, én nélkületek is meg vagyok! - gondoltam magamban. Egyébként Aaron is engem bámult.

  Aztán megszólalt a telefonom, SMS-em jött.

Biztos, hogy ezt akarod? 

  Rémülten néztem körül. Valaki figyel engem, és megint attól a számtól van, aki az előző üzenetet írta. Titkos hódoló, aki bele avatkozik az életembe. Csodás. De mégis ki lehet? Egy biztos, az illető az osztálytársam. Mégis honnan tudná másképp, hogy mit csinálok, ha nem is látja? Vagy az is lehet, hogy az egyik osztálytársam ismerőse, és az osztálytársam mindent közvetít neki. Bár ez elég elvetemülten hangzik, ennyire nem lehet őrült az illető. De az a lehetőség is fennáll, hogy valaki csak át akar baszni engem, és próbál bókolni, majd jól pofára ejt, mikor kiderül, csak játszott velem. Elég filmbe illő szituáció lenne, írhatnék akár egy drámát is belőle.
A barátaid nem haragszanak rád, csak bemeséled magadnak!
 Jött az újabb SMS. Mi köze lehet ennek az alaknak a magánéletemhez? Mi az, hogy bemesélem magamnak? - meredtem a telefonom képernyőjére.

***

 Egyik szünetben Reed-el beszélgettem, mikor egyszer csak egy számomra teljesen idegen, ombréra festett hajú lány rontott be az osztályterembe. Nagyon mérgesnek tűnt, tűzvörös fejjel keresgélt valakit a szemével. Valószínűleg végzős volt, vagy tizenegyedikes, mert idősebbnek tűnt, mint mi.

- Hol van Abbey Green? - kérdezte szinte üvöltve. 

 Megfagyott bennem a vér. Mit akarhat tőlem, egy ilyen idegbeteg festett cicababa?

- Itt vagyok - álltam fel.

  Az osztályban síri csönd lett. Mindenki figyelte minden egyes mozdulatomat.

- Te szűz kurva, hagyd békén a pasimat! - sietett felém, mire én hátrafelé kezdtem el lépkedni.

- Ne beszélj Abbey-ről így! - állt fel Aaron.

- Kussolj már, te nyomorék párnabaszó. 

- Anyád büszke lehet rád. Az arcod nem kifestőkönyv, ribi.

- Anyámat ne keverd bele, te cingár pöcs. 

- Elég legyen már - hurrogtam le őket, majd határozottan a festett hajú lány felé sétáltam, és kezett nyújtottam neki - Abbey Green vagyok, és te?

- Charlotte Large - rázott velem kezet zavartan.

- Mit szeretnél tőlem, kedves Charlotte? - mosolyogtam kedvesen. 

 Nagyon élveztem, hogy a lány teljesen leblokkolt a kedves hangnemem miatt, azt hitte én is kiabálni fogok majd. Elég vicces volt.

- Ööö én csak... - kezdte el, de elakadt.

- Tessék? - vontam fel a szemöldököm az elbűvölő mosolygásom közben.

- Hát tudod, Zane Blackwood nagyon odavan érted és én ezt nem igazán....

- Ó, szóval jártok?

- Hát tulajdonképpen még nem... De majd úgyis az enyém lesz... Hisz régebben együtt voltunk...

- Értem. Akkor megnyugtatlak: Zane Blackwood nem a barátom, semmilyen értelemben nem. Éljetek boldogan, sok sikert. Most pedig, ha megbocsátasz, fizika házit kéne írjak - jelentettem ki, és visszamentem Reed-hez.

  Charlotte értetlenül baktatott ki a teremből. Magamban a győzelmi zászlót lengettem.

- Ez mi volt? - kérdezte Reed.

- Fogalmam sincs - vontam meg a vállam.

 A másik dolog, ami nagyon jól esett, hogy Aaron kiállt mellettem. Azt hiszem, ezért megérdemel egy köszönetet... Vagy még mindig haragszik rám valamiért? Az előbb nem úgy tűnt. 

 Odamentem Aaron-hoz, hogy megtudjam mi van.

- Köszönöm - mosolyogtam rá.

- Ugyan mit? 

- Hát, hogy megvédtél meg minden...

- Nincs mit - mosolyodott el.

  A kisujjamat nyújtottam. Régi szokásunk, a kisujjbéke. Elnevette magát, és belekarolt a kisujjamba.