Huszonötödik Fejezet: Lógás

- Zane, ez a női mosdó, én megértem ha lánynak érzed magad de... - mondtam remegő hangon, és a gúnyosnak hitt megjegyzésem kicsit sem sikerült túl meggyőzőre, mert majdnem elsírtam magam közben, és ez a hangomból tökéletesen érződött.

- Azt most leszarom. Abbey, én... Sajnálom - dőlt a vécéfülke ajtajára. 

 Az ajtó másik oldaláról megszólaltam.

- Tőlem sajnálhatod, az nem fog sok mindenen változtatni - mondtam és szerintem igazam volt.

- Úgy értem... Elmegyek veled - mondta ki végül.

 Villámgyorsan felpattantam a lehajtott tetejű vécéről, amin eddig ültem. Megforgattam a zárat, mire Zane félreállt az ajtóból, mert hallotta, hogy jövök. Kinyitottam az ajtót, és Zane nyakába ugrottam. Átöleltem szorosan, majd meg akartam csókolni, de elhajolt.

- De menjünk úgy, mint barátok - tette hozzá.

  "Picsába." - gondoltam, de hangosan nem mondtam ki. Az arcomon azért láthatta Zane, hogy a kis megjegyzése különösen nem dobott fel. De nem baj, legalább el megy velem, még ha nem is úgy, ahogy én azt elképzeltem.

- Rendben, értettem, barátokként megyünk egy amúgy romantikus és virágokkal teli bálba - mormoltam, és hallottam, hogy harsányan megszólal a becsengő.

 Még mindig a nyakában csimpaszkodtam, és úgy éreztem, soha nem akarom elengedni őt. 

- Abbey, elfogok késni órától, és te is.

- Nem érdekel - mondtam halkan.

  Zane finoman eltolt magától. A két kezét a vállamra tette és rám mosolygott.

- Engem se. Mi lenne, ha lelógnánk ezt a napot? James, az egyik haverom tud hamis igazolást gyártani, szóval no problemo. 

- De hogyan lógunk ki a kapun? A portás nem enged ki.

- Az udvar felé nyíló kapun kimegyünk, átmászunk a kerítésen, és kész. Na, benne vagy?

  Kicsit hezitáltam. Nem akartam bajba keveredni, de arra gondoltam, hogy akkor egész nap Zane-el lehetnék. Egy teljes nap vele... Na igen, az már elég hívogatóan hangzott. Nem tudtam ellenállni neki.

- Abszolúte benne vagyok - mondtam, és megfogtam a kezét, hogy magammal húzhassam.
 Kézen fogva, lábujjhegyen elsiettünk a szekrényekig, ahol a táskánk volt, majd a kapuig, és kisettenkedtünk az udvarra. Átvágtunk az udvaron, és a téglából kirakott kerítéshez értünk. Zane bakot tartott nekem, én óvatosan feltettem a lábam az összekulcsolt kezeire, és feljutottam a fal tetejére. Mivel ez egy vastag kerítés volt, kényelmesen leülhettem rá. A kezemmel segítettem felhúzni Zane-t, amikor zajongást hallottunk. Már mindketten a kerítés tetején voltunk, és figyeltük, hogy honnan jöhet a beszélgetés. Majd megpillantottam egy csapat diákot, akik futócipőbe, tornaruhába kocogtak az udvar kavicsos, salakos útján.
- Gyorsan, ugorjunk! - mondtam, és leugrottam a kerítés túloldalára. Zane is követte a példám.
- Szerinted megláttak? - kérdezte Zane, miután épen mindketten átjutottunk a kerítésen.
- Nem hiszem. De ne aggódj, ha megláttak is volna, akkor is voltak olyan messze, hogy ne tudjanak minket felismerni.
- Remélem is, hogy így van.
- És most merre?
- Ööö. Motorozzunk egyet - vont vállat Zane, és elindultunk a nem messze álló motorja felé.
  Miután Zane felszállt rá, felpattantam mögé. Adott egy sisakot, egy rózsaszínt.
- Mióta tartasz magadnál plusz sisakot?
- Amióta egy rendőr megállított minket.
  Felvettem a rózsaszín sisakot. Elmosolyodtam, visszagondoltam arra napra, amikor Zane vitt be motorral az iskolába félúton (hiszen az út másik felén egy idegen rendőr szállított be). Akkor még nem akartam Zane-el motorozni, sőt, csak azért szálltam fel mögé a járgányra, mert eleredt az eső. Attól a naptól fogva a fél gimi bűnözőnek nézett, aminek egyébként van pár előnye, a mai napig is. Például, hogy pár félénkebb kockafiú amint meglát engem az ebédlőben, amikor épp a sorba készülök állni, automatikusan előreenged. Vagyis, ha ezt nem tenné meg magától, csak meg kell köszörülnöm a torkom, és máris engedelmeskednek. Persze, nem mindenki. Ha egy népszerűbb izomagy csávónak köhécselnék, akkor vagy elkezdene keménykedni, vagy azt hinné, hogy ki akarok kezdeni vele, és megpróbálna flörtölgetni velem.
  Zane beindította a motort, én szorosan átkaroltam őt, hogy kapaszkodjak benne. Élveztem a motorozgatást, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hová megyünk. Élveztem a napsütést, ahogy égetik a hátam, élveztem azt, ahogyan a szél belefúj a hajamba, és persze élveztem, hogy Zane-t szorosan magamhoz szoríthatom.
   Kiértünk a kertvárosból, és egy számomra ismeretlen környékre értünk. Egy erdős részre értünk, ahol volt egy-egy ház, viszont azok nem voltak olyan újak és modernek, mint a mi környékünkön. Sokkal jobban hasonlítottak a falusi házakra. Zane lekanyarodott a főútról, és egy földes, mellékútra tért le. Az erdő mélye felé kezdett el vinni minket. Kíváncsian bámultam a fákat, és az utat.
  Végül megérkeztünk a mellékút végére, ami egy réten ért véget. A réten volt egy elkerített telek, amin egy régi, ósdi kis lakókocsi állt. Leszálltunk a motorról, amit Zane kitámasztott az út szélére. Előkotort egy kulcsot a zsebéből, és a telek bejárata felé indult. Ezek szerint van egy saját telke?
- Ez a tiéd? - kérdeztem.
- Hát. Olyasmi. A szüleim ezzel a lakókocsival jártak világot évekig, majd megszülettem, és öt éve, hogy elváltak. Apám nem akarja, hogy anyámé legyen a telek, ezért rám hagyta.
- Furcsa dolog a szerelem. Egyik pillanatban együtt járjátok a világot, majd annyira irigyek lesztek, hogy egy tizenéves kamaszra hagytok egy telket - gondolkodtam.
- Tényleg furcsa. Az egyik pillanatban bármit megtennél, hogy a tiéd legyen az a valaki, majd rájössz, hogy másokkal smárol részegen.
  A jókedvem ebben a pillanatban elszállt. Lesütöttem a szemem, és hirtelen módfelett érdekesnek találtam a cipőfűzőmet. Miért hívott el ide, ha csak itt akar cseszegetni?
  A kapuhoz érve kinyitotta az ajtót, és bementünk a telekre. Körülnéztem. Gazok, gazok, és gazok, szóval semmi érdekfeszítő - hacsak nem találja valaki izgalmasnak a gazok tanulmányozását. Zane a kulcscsomójából egy másik kulcsot húzott elő, amivel kinyitotta a lakókocsi ajtaját.
  Pókhálókra, és több centiméter vastag porra számítottam, de a lakókocsi belülről tiszta volt, és egész otthonos. Kicsit szűkös volt a hely, és a kicsiny kis ablakokon kevés fény jutott be. A bútorok színesek voltak, akár egy hippibuszon. A falon egy-két régi plakát és kép. Egy fénykép előtt megálltam, hogy megtanulmányozhassam. Egy családi fotó volt, amin ott volt Zane kisbabaként, az apuka, és az anyuka is rajta volt, aki a babát tartotta a kezében. A tengerparton álltak, mezítláb a homokban, és vidáman mosolyogtak.
- Néha ide szoktam jönni, ha egyedül akarok lenni - magyarázta.
- Már mást is hoztál ide előttem? - kérdeztem kíváncsian.
- Lányt nem. Csak Brad-et.
  Brad nagyon úgy tűnt, hogy Zane legjobb haverja. Nem akartam tovább kérdezősködni, mert még mindig mérges voltam a pár perccel ezelőtti kijelentése miatt. Leültem az ágyra, ami a lakókocsi belsejének az egyharmadát elfoglalta. Zane is helyet foglalt mellettem, és egyszerre dőltünk hátra, elfeküdve az ágyon.
- Abbey - szólalt meg Zane, megtörve a több perces csöndet.
- Igen?
- Én... Próbálok megbocsájtani neked. Idővel talán meg is fogok. Addig is, nem kell úgy tegyünk, mintha nem ismernénk egymást.
- Már elnézést, de te kerültél engem - mondtam, de nem vártam választ. Behunytam a szemem - Fáradt vagyok - jelentettem ki.
- Hát akkor aludj.
- De... Akkor te mit csinálsz?
- Elleszek én itt, nyugi. Pihenj csak - mondta.
  Rámosolyogtam. Levettem a cipőmet, és teljesen felfeküdtem az ágyra. Félálomban voltam, amikor még annyit tudtam észlelni, hogy Zane betakargat egy takaróval. Pár perccel utána már elnyomott az álom.