2014. március 18., kedd

Tizenhetedik Fejezet: Igazából nem a hajam szép, hanem a pólóm király?



   A hétvége többek között normálisan telt. Szombaton felhívtam Aaron-t, hogy milyen volt Vanessával a randi. Attól még, hogy a farsangon egész jóban voltunk, továbbra sem kedvelem a lányt. Valami akkor sem stimmel benne, le merném fogadni, hogy nem is tetszik neki igazából Aaron, csak azért akar vele össze jönni, mert már minden fiúnál próbálkozott, és ő maradt. Sosem értettem, miért akarnak az emberek feltétlenül egy társat, mármint barátot, vagy barátnőt. Bár, ez a kérdés engem már nem érint, Zane-el szombaton is, vasárnap is találkoztunk. Olyan fura ez az egész, még sosem volt úgymond "pasim". Átmentem hozzájuk, filmeztünk, beszélgettünk, Wii-ztünk. Minden nagyjából olyan volt, mint amikor csak Aaron-höz mennék át, mintha csak barátok lennénk. Azt leszámítva, hogy smárolunk is. ☺
   Aaron nem vette fel a telefont, amiért kicsit aggódtam is. Ráírtam Facebook-on, ahol sikeresen választ kaptam, még ha nem is túl tartalmasat. Komolyan, kicsit többet vártam volna. Vagy csak a lányoknál szokás, hogy órákon át beszélnek egy randiról?

Én: Szia! Milyen volt a mozi? ☺
Aaaron: Helló. Egész jó volt.
Én: Ééés, történt valami? Mármint, most már jártok, vagy mi?
Aaron: Összejöttünk.
Én: Az jó. Nekem is van egy hírem.
Aaron: Mesélj.
Én: Zane Blackwood.
Aaron: Mi van vele?
Én: Én+ő :D
Aaron: Gratula. Megyek, szia.

 Ez a baj a chat-tel: nem lehet hallani azt, hogy milyen hangnemben mondja azt amit mond, és milyen arckifejezéssel. Például, a valóságban én már szinte gúnyolódva mondtam volna, hogy "Az jó". Lehet, hogy ő se mondta volna túl nagy örömmel a "Gratula"-t? Ez az egész, olyan giccses. Mindenki rátalál a párjára, a farsang hatására? Jobban meggondolva, inkább örülnöm kellene a sok boldogságnak, de valahogy engem csak az én kis kapcsolatom érdekelt. Zane, és én. Ki gondolta volna?
 
***

  Hétfőn reggel, a napsütéses időben az iskola előtt várakoztam Zane-re, hogy még beszélhessünk az órák előtt. Azonban nem Zane-el, hanem Aaron-nel találkoztam végül, mert Zane úgy tűnt már bent volt az épületben, ellentétben Aaron-nel. A chat-elés után, már vártam, hogy személyesen megbeszélhessük a dolgokat, hátha úgy beszédesebb.
- Szia - köszöntem idiótán mosolyogva.
 Általában, ha köszönök valakinek, akkor mindig úgy vigyorgok, mintha egy vállfával feszítenék szét a számat. Kivétel, ha valaki olyannak köszönök, akit nem kedvelek. Habár, olyanoknak nem mindig köszönök.
- Reggelt - mondta.
- Na, mesééélj a moziról, mert most addig nem foglak beengedni a suliba, amíg ki nem facsarok belőled öt mondatot - fenyegetőztem.
- Oké-oké - emelte fel a két tenyerét "megadom magam" stílusban - Szóval. A randi jó volt, a film rossz volt és unalmas, de Vanessának tetszett. Szerintem csak egy újabb amerikai limonádé, de ő odavan az ilyenekért. Amúgy meg, jól éreztem magam, mert hát finom volt a kaja, és azért tudtam röhögni pár részen. 
- Na, nem is volt olyan nehéz, bár én a randiról kérdeztelek, nem a filmről. Mindegy.
- De akkor te is mondj öt mondatot, szemet-szemér, fogat-fogért.
- Ezt a közmondást nem ilyen esetekben használják - nevettem el magam - Amúgy, Zane-el farsangon jöttünk össze. Megszerezte a takarítónő kulcsait - ne kérdezd meg hogyan, számomra is rejtély - és felmentünk a mini kertre, ami a tetőn van. Aztán dumáltunk, meg bámultunk ki a fejünkből, az eget nézve. Aztán meg, te is tudod.
- Értem.  
- Na, ne vágj már ilyen fapofát - mondtam, és bementünk a suliba.
 Az osztályterem előtt rám várt Zane, vigyorogva.
- Jó reggelt.
- Szia - mondtam, és nyomtam egy puszit az arcára, majd látván, hogy Aaron már befele tart az osztályterembe, gyorsan a fiú után kaptam, és visszarántottam őt a karjánál fogva - Aaron, ő Zane. Zane, ő Aaron - hadonásztam a kezemmel.
- Tudom, hogy ő Zane Blackwood - mondta Aaron, és valószínűleg Zane nem, de én hallottam azt az árnyalatnyi gúnyt a hangjából.
- Ezt bóknak veszem - mondta Zane, még mindig vigyorogva. Mi az, netán neki is vállfát raktak a szájába? De jó, mindketten ilyen idiótán mosolygunk. Na jó, ő nem, neki jól áll, nekem meg biztosan nem, én úgy nézek ki mint valami pedofil, amikor így nézek, ő meg mint egy pimasz kisfiú, aki világuralmi terveket szövöget.
- Vedd, aminek akarod - mondta Aaron, és elhúzta a csíkot.
- Aaron! - kiáltottam utána, mire ő megfordult. Próbáltam szúrósan nézni rá, de ő csak nemtörődöm stílusban továbbállt.
- Ne törődj vele, csak... Fogalmam sincs mi baja, de majd megbeszélem vele - magyaráztam.
- Oké, tőlem. Nem különösebben zavar ez az Aaron gyerek. Na, én most megyek, órád lesz - mondta, és megcsókolt.
  Nem tudom, normális-e, de annyira dobogott a szívem, hogy azt hittem kiugrik a torkomon át, és akkor meg le kell nyelnem, mint valami tablettát... Oké, orvoshoz kéne forduljak.
- Várj, neked nem lesz órád? - kérdeztem, mielőtt még elment volna.
- Ööö, hát, rajz lenne... Csak úgyse nézi a tanár a hiányzókat, úgyhogy pár haverral lelógjuk.
  Mosolyogva megcsóváltam a fejem, elköszöntem tőle, és bementem az osztályterembe. A kis rossz fiú, lelógja a rajzórát, kihasználva a jó öreg rajztanár memóriaszintjét, meg a "szigorúságát", és a többit.
  Mikor leültem a padba, Chloe-ék már is kérdésekkel bombáztak, hogy milyen érzés Zane Blackwood-dal az oldalamon mászkálni a suliban, mire én csak vonogattam a vállam. Olyan furcsa, hogy így megváltozott Zane, legalábbis az én szememben. De visszagondolva a múlthétre, vagy az azelőttire, tényleg megváltozott. Amióta járni kezdtünk, például még egyszer sem vágta a fejemhez azt, hogy én egy cica vagyok. Egész udvarias lett, nem olyan brutálisan pofátlan, mint volt. Úgy tűnik, hogy jó hatással vagyok rá.
  Egy dolog még mindig nem hagyott nyugodni. Vajon, engem is lecserélne két hét múlva? Csak kihasznál? Mi lesz kettőnkkel mondjuk egy hónap múlva? Vagy fél év múlva, mikor már leérettségizett? Márpedig ezek elég fontos kérdések voltak, de úgy gondoltam - mivel az amerikai filmekben ez szokott lenni - hogy a fiúk nem szeretnek a jövőről beszélni, és nem akarom már az első napokban ilyesmi kérdésekkel bombázni.
   Az ebédszünetben Zane-el lementünk az udvarra kettesben, és leültünk egy padra. Imádom, hogy a sulink udvara ilyen nagy, ahhoz képest hogy a belvároshoz kicsit közel van, nem mondhatni, hogy teljesen a külvárosban van.
- Zane, kérdezhetek valamit?
- Persze kicsim.
- Ne szólíts kicsimnek, se drágámnak, hányok ezektől a béna becenevektől - vágtam rá.
- Oké, Abbey Cecilia Green.
- Mi? Honnan tudod a középső nevemet? - kerekedett el a szemem.
- Anyukádtól - nevette el magát.
- Te meg mikor beszéltél anyámmal? Jézusom...
- Amikor ő nyitott ajtót vasárnap, és te még a szobádban tollászkodtál.
- És elmondta? Ma még akkor leszámolok vele.
- Mit akartál kérdezni? - tért vissza a témára Zane.
- Azt, hogy ööö. Szóval, miért pont én?
- Miért pont te mi?
- Hát, annyi lány van a suliban, akik ezerszer csinosabbak nálam. Miért pont én?
- Emlékszel még, arra a hétfői napra, amikor a buszon voltunk?
 Amikor felidéztem az emléket, kitört belőlem a nevetés.
- Azt üzentetted valami szerencsétlen gyerekkel, hogy szép a hajam.
- Azt adta át? - csodálkozott Zane - Pedig azt mondtam, hogy azt mondja neked, hogy király a pólód.
- Ez nem hangzik túl hihetően. Mi tetszett a pólómban?
- Nem emlékszel, milyen póló volt rajtad? Arctic Monkeys póló. Imádom azt a bandát.
- Neee, komolyan? Én is imádom!
- Na igen. Azért pont te, mert te neked nem valami fos tömegzenés pólód volt, hanem Arctic Monkeys. Meg azért is, mert tök jól nézel ki, és sokkal szebb vagy, mint a suli összes lánya együttvéve. Vicces vagy, és igazából, tetszett, hogy játszottad az elérhetetlent, és szarkasztikus voltál.
- Nem játszottam az elérhetetlent! - háborodtam fel. Akármennyire is akartam "háborogni", vigyorogtam, mert azt mondta szép, és vicces vagyok. Nem minden nap hall ilyet az ember, őszintén szólva én nekem ezt eddig elég kevés fiú mondta.
  Magához szorított, majd megcsókolt.
  Ha a régi énem látná, hogy Zane Blackwood-dal járok, akkor biztos már elment volna eret vágni. De azóta sok minden megváltozott, többek között én is, Zane is, és örülök, hogy együtt vagyunk.


Arctic Monkeys - Are You Mine?

2014. március 14., péntek

Tizenhatodik Fejezet: A farsang

  Hétkor érkeztünk meg a suliba Chloe-ékkal, ahova apu hozott el minket. Szoknyába voltunk mindannyian, úgyhogy csakhogy nem jégkockára fagytunk. A tornateremben már zajlott a buli, mikor megérkeztünk. Hangos zene, fények, tánc, díszek, jelmezek. Chloe-val egymásra mosolyogtunk, és elráncigált a táncparkettre. Beth a barátnőit kereste, így levált tőlünk. Őszintén szólva, nincs nagy tehetségem a tánchoz. Sosem táncoltam, leszámítva kiskoromban azt az egy év jazz balettet. Chloe és hasonló jó táncos, így hát a mi nagy táncolásunk csak abból állt, hogy őrülten ugrándoztunk össze-vissza. Kicsit kitűntünk, mert a mellettünk lévő lánycsapat próbált "szexisen" táncolni, vagyis úgy táncoltak, mint a rúdtáncosok, csak rúd nélkül. 
  Az ugrálás fárasztó dolog, mint azt megtapasztaltuk, ugyanis három szám után teljesen elfáradtunk, és elindultunk a büfé felé. Hatalmas sor fogadott minket, de a szomjanhalás szélén voltunk, így szépen kivártuk a sorunkat. Papírpohárral, benne szénsavas üdítővel indultunk el, hogy megkeressük Thorát és Norah-t, vagy akárkit, akit ismerünk. Aaron-t láttam meg először, ahogy Vanessával táncol. A látványtól hirtelen megálltam, mire nekem jött valaki, és a cola az illető ruhájára borult ki.
- Á, baszki! - sikított fel a lány, és nagy mérgesen átvágott a tömegen.
- Ú, bocsi - kiáltottam utána, de a lány csak mérgesen hátranézett. Upsz.
 Chloe eközben eltűnt. A nagy tömegben próbáltam keresni, de sehol sem láttam a rózsaszínbe öltözött tehenészlányt. Már épp feladtam volna a keresést, mikor kopogtattak a vállamon.
- Szia Abbey - köszönt Reed, amikor megfordultam.
- Ó, szia - köszöntem.
- Már vagy hatvanszor hívtalak. Miért nem vetted fel?
- Lemerült a telefonom, bocsi. Miért hívtál? - csodálkoztam.
- Ööö hát... Csak elvileg együtt jöttünk volna és... érted - motyogta.
 Elmosolyodtam.
- Aranyos vagy, de már úgyis mindegy. Így is beengedtek - vontam meg a vállam, ugyanis amikor elhívott, hogy menjünk együtt a farsangi bulira, azt mondta, csak azért mert muszáj párban lenni. 
  Reed arcán láttam, hogy összezavarodik. Mit nem lehetett érteni azon, amit mondtam?
- Van kedved táncolni? - kérdezte hirtelen.
- Aha - mondtam, mert végül is, miért is ne?
  Már épp kezdtem volna ugrándozni, amikor a számnak vége lett. Lassú szám következett, és Reed átkarolta a derekam. Nagyon fura volt, mert nem nagyon tudok lassú számra táncolni, mivel arra nem lehet ugrálni. A másik, hogy Reed zavarba ejtően közel volt hozzám. És csak közeledett, közeledett, és a szám végre meg már majdnem megcsókolt, de én visszautasítóan eltoltam magamtól.
- Bocsi Reed. De... Meg kell keressem Chloe-t - mondtam, és elhúztam a csíkot.
 Ilyen béna kifogást! Meg kell keressem Chloe-t... Ennyi erővel azt is mondhattam volna, kínosan érzem magam, azt csá. Vaagy, elmondhattam volna neki őszintén: Reed, én nem érzek irántad semmit. De nem tettem. Mert én, hülye, elrohantam mondván, hogy Chloe-t keresem.
  A nagy rohanásban pedig belerohantam valakibe, fellöktem vagy öt embert, és nekimentem hat embernek. Aztán megálltam, és rájöttem, hogy tök fölöslegesen rohanok. Szerencsétlen vagyok, tudom.
  Viszont rátaláltam Chloe-ra, aki az osztálytársainkkal lógott. Egy csoportban voltak, és leültek a végzősök által hozott puffokra. Ott volt Chloe, Thora,Tyler, Stan, Frida és Alex. Furcsa volt őket együtt látni, mármint, nem szoktak sokat beszélni egymással, hisz mindegyikük más társaságban szokott lenni. 
- Hali - köszöntem, és én is leültem közéjük.
 Valamennyien visszaköszöntek.
- Úúú, Abbey, láttad már Aaron-t, és Vanessát? - mondta Frida.
- Igen, láttam - mondtam, és nagyot nyeltem.
- Hát nem édesek? - mosolygott rám Frida.
  Feltűnően kedves volt, mintha valamit titkolna előlem. Vagy csak lapított, hogy majd hirtelen rám ugorjon és megtámadjon, mint ahogy azt a szomszéd macskája szokta reggelenként.
- De, csodásak együtt - mondtam, és a hangomból hallatszott a halvány irónia, amit nem mindenki ismert fel.
- Amúgy nem láttátok Theodore-t? A büfénél váltunk szét, de azóta nem láttam - mondta Frida.
- Theodore? A tizenegyedikes Theodore? - kerekedett el a szemem.
- Bizony - húzta ki magát Frida büszkén, majd felállt, és elindult a fiú megkeresésére.
  Theodore a tizenegyedikes rosszfiú volt, akinek elvileg az apja börtönben van, az anyja pedig diliházban, és a keresztanyja neveli, aki állítólag drogdíler, és egyben tetkó készítő. Bár, szerintem a fele nem is igaz, csak pletyka.
- Istenem, ez a Frida olyan sötét, mint az ideálisan fekete test, egy éjszakai alagútban - mondta Tyler.
- Magyarul? - meredt rá Chloe.
- Úgy értem, Fridát ez a Theo hülyegyerek átfogja baszni. 
- Szerintem tud magára vigyázni, és ha bántaná Fridát a drága Theodore, akkor még ma ki tudnám csinálni - jelentette ki Stan.
  Úgy nyolcig  beszélgethettünk, ott a puffoknál. Jobban megismertem Stan-t, Tyler-t és Alex-et. Időközben társult Aaron is. Beszámolt nekünk arról, hogy Vanessával összejött, mert meg volt az első csók, meg minden. Felfordult a gyomrom, de próbáltam leplezni a gyűlöletet, amit Vanessa iránt éreztem. Annyira utáltam őt, abba a bőrruhás jelmezébe. Ugyanis egy fekete bőrruhában volt, ami iszonyú rövid volt, és amikor próbálta lefelé húzkodni, akkor meg a melle volt kint, ha meg felfelé, akkor meg a hátsója. Nem tudom melyik jobb, vagy rosszabb, de az biztos, hogy a fiúk mindkettőnek örültek. 
  Aztán, Zane Blackwood rám talált, és félrehívott, de előtte még leállt társalogni Stan-nel, akivel elvileg egész jóban vannak. Hát, Stan is egy elég népszerű gyerek, még suli szinten is.
  Zane megfogta a kezem, és kivitt a tornateremből. 
- Hova megyünk? - kérdeztem kíváncsian.
- Akárhova, miénk az egész suli. Nálam van a takarítónő kulcscsomója, minden teremhez van kulcsa.
- Ezt szabad? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem, de leszarom - nevette el magát, és ahogy rám mosolygott, arra gondoltam, én is leszarom.
- Oké, akkor menjünk a tetőtéri kertbe - mondtam.
 Amióta Stan apja támogatta a sulit, kicsit modernebb lett a gimi. A tetőn kialakítottak egy mini-botanikuskertet. Csak biosz szakkörösök mehettek eddig oda, így eléggé kíváncsi voltam rá. Zane-nek pedig, volt hozzá kulcsa.
  Mikor felértünk, elém tárult a gyönyörű kilátás. A város fényei, a csillagok, meg az egész, egyszerűen gyönyörű volt. Leültünk egy padra.
- Nagyon hideg van - mondtam, mire Zane levette a kabátját.
- Nahát, igazi lovag vagy - grimaszoltam - Vedd csak vissza, neked is szükséged van rá.
- Én csak próbáltam... 
- Ne fáradj - vágtam rá mosolyogva.
- Hihetetlen, hogy még mindig kötözködsz.
- Hé, én csak azt akartam, hogy ne fázz, azért, hogy én ne fázzak.
  Rádőltem a vállára. 
  Erre, fogta, és megrázta a vállát.
  Nevettem.
  Nevetett.
  Felém fordult.
  Közeledett.
  Megcsókolt.
 És őszintén mondom, életem legjobb csókja volt. Ugyanis, kivételesen most nem toltam el őt két másodperc után, vagy mondtam azt, hogy "Bocs, én nem úgy érzek irántad", vagy nem lett senkinek sem hányingere utána. Igen, velem megesett, hogy még hetedikben, épp az első csókhoz készültünk egy fiúval, aki aztán elhányta magát, mert romlott volt a hús, amit evett aznap. Jó időzítés volt, mondhatom.
- Na, és most már együtt járunk? - kérdezte Zane a hosszú csók után.
- Azt hiszem - mosolyogtam rá.
 Ezek után, rádőltem a vállára - és most hagyta is - és együtt bámultuk a csillagokat.
 Aztán, egy idő után bementünk, mert én szétfagytam, annyira, hogy még a szám is lila lett. Kézen fogva érkeztünk a tornaterembe. Megadtuk egymásnak a telefonszámainkat - bár az én telóm le volt merülve - és szétváltunk. Már indultam a puffok felé, hogy közöljem Chloe-éknak a nagy hírt, amikor Frida fellökött, úgy rohant el mellettem. Utána loholt még Vanessa és Jean.
  Nem értettem mi történik, így utolértem Vanessát, és megkérdeztem tőle.
- Hova rohantok? - rántottam meg a karját, hogy álljon meg.
- Frida... Theodore - lihegte Vanessa, és tovább rohant.
  Frida, Theodore? - gondolkodtam - Az semmiképp sem jelent jót.
 Utánuk futottam, és utolértem őket a lányvécében. Frida halkan pityergett bezárkózva az egyik vécéfülkében.
- Frida, mi a baj? - kérdeztem a vécéajtóra dőlve.
- Abbey, te most inkább húzz innen! - mondta a lány sírás közben.
- Frida, csak segíteni próbálok. Itt van Vanessa és Jean is...
- Jean, te nem jöhetsz be ide, ez a lánymosdó - válaszolt a zokogó lány.
- Csak mondd el mi történt, és mi segítünk - mondtam.
 Egy pillanatig csönd volt, valószínűleg Frida gondolkozott.
- Theodore azt mondta, hogy csak akkor jár velem, ha lefekszem vele. Erre megpofoztam, és visszaütött.
- Megütött téged? Erősen? Hol? - szorult Jean keze ökölbe.
- Arcon, és erősen.
- Nyisd ki az ajtót, hogy megnézhessük - mondta Vanessa.
 Az ajtó kinyílt. Frida arcán ott virított egy kéznyom. A szemei kisírtak voltak, és az egész arca piros volt a sírástól. Sosem láttam még őt ennyire maga alatt. Talán diadalmasan kinevethettem volna, azok után, amiket velem tett, de nem tettem. Én csak segítettem neki rendbe szedni magát a többiekkel, hogy normális külsővel mehessen ki a vécéből. Lealapoztuk az arcát, a lefolyt sminkjét lemostuk, újrafestettük. A kéznyomot nem alapoztuk le, hogy majd lássa Theodore, mit tett. Oké, persze, nem verte őt agyon, de akkor se kellett volna megpofoznia egy nála kisebb lányt. Utána Frida meglepő dolgot tett. Megölelt.
- Bocsánat Abbey - szorított magához.
 Nagyon furcsa volt, de mivel őszintén mondta, ezért örültem neki. Végre letehettük a fegyvereket, és nem kellett egymást piszkálnunk.
- Semmi gond. Most az a lényeg, hogy megkeressük ezt a szemetet - jelentettem ki.
 Jean felhívta Stan-et, aki fél percen belül a lánymosdó ajtaja előtt teremt. Persze, ő nem mert belépni az ajtón. De amikor meghallotta, mi történt, elhatározta, hogy megveri Theo-t.
- Ne! Ne verd meg! Abból csak a balhé lesz, nem megoldás! - mondta Frida.
- De megoldás lesz. Megtanulja, hogy az én barátaimat nem bánthatja, mert kihúzza nálam a gyufát. És akkor, én a gyufával szíves örömest felégetem az aranyos kis pofiját.
 Jean és Stan lelépett, mi lányok meg utánuk mentünk. A két srác hátulról már felismerte Theot. Stan kopogtatott a fiú vállán, mire az hátrafordult, és Stan az öklével arcon ütötte.
- Á bazdmeg az orrom! Te kis szaros geci! - mondta, az orrát fogva.
  Kitört a verekedés. A három fiú nagy bunyóba kezdett, és Theo haverjai is csatlakoztak. Frida azt üvöltözte "Hagyjátok már abba!", Vanessa sikítozott, én pedig telhetetlenül figyeltem őket. A többiek, pedig azt ordibálták "Ez az, bunyóóóóóó!".
   Az egyik tanár vetett véget a verekedésnek. Mázli, hogy senki nem kapott semmi intőt, ugyanis mikor Stan és Theo egyszerre egymásra mutatott és azt mondta "Ő kezdte!", akkor a tanár azt mondta, hogy oldják meg maguk, és ha verekedni akarnak, akkor azt ne az iskolában. Stan térdre kényszerítette Theot, (seggbe rúgta), és azt mondta, hogy ideje bocsánatot kérnie Fridától. A nézők, akik eddig a bunyót nézték, most Fridára pillantottak, aki elvörösödött.
- Bocsánat, Frida - fintorgott Theo, és megalázkodva elcsörtetett.
- Menj vissza anyádba, és kapartasd ki magad - kiáltott Frida a srác után, a szokásos Fridás, "lenézek mindenkit" stílusban. Visszatért a régi Frida, ez tagadhatatlan.
 A beszólását taps és ujjongás díjazta.

***

  A bulinak tízkor vége lett, és mindenki hazafele ment. Elbúcsúztam Zane-től (búcsúcsók♥), és Chloe, Beth és Thora nálunk aludt (Norah lebetegedett, mint kiderült, ezért nem is jött a farsangra). Volt mindannyiunknak mesélni valója. Én elmeséltem a bunyót, és Zane-t, mire ők csak tátott szájjal figyeltek engem.  Chloe összejött Tyler-rel (már korábban is tetszett neki a srác), aminek nagyon örültem. Beth táncolt azzal, aki tetszett neki, és Thora pedig megismerkedett egy tizedikes Ramon nevű rocker fiúval, akit Beth mutatott be neki. Dúl a láv, mindenhol. ☺

Képek, amik a farsang után készültek (Chloe WC-n volt :D)



2014. március 11., kedd

Tizenötödik Fejezet: Farsang előtt

  Eljött a péntek. Egy nap, amin három dogát is írtunk, amiből kettő témazáró volt. Juhú. Teljesen kivoltam délutánra, alig tudtam magamba tömni a sok kávét, hogy ne aludjak el ott helyben, akár  a folyosón jövet. Valószínűleg a kávéautomata tartalmát már mind megittam, és az összes 100 Ft-os aprómat felhasználtam. 
   A tanítási órák után, várhattam még fél órát, hogy majd segítsek a végzősöknek, a tornaterem díszítésében. Semmi kedvem nem volt segíteni, úgyhogy még jobban fokozódott a düh, amit Frida iránt éreztem. Neki kellett volna ott rohadni órákig a suliban. Ez nem volt fair. A könyvtárba mentem, arra a fél órára - de nem olvasni, csak ott van két számítógép is. Kicsit gépeztem, kicsit leckét írtam, felváltva.
  Majd fél háromkor a lementem a tornaterembe.
- Jöttem segíteni! - mondtam hangosan, és felém fordult a hatalmas végzős tömeg, akik a terem közepén csoportosultak, talán épp megbeszélték, hogy hogyan helyezik el a dekorációt, ami már egy kupacban a sarokban volt.
  Kicsit furán éreztem magam, amikor a csoport megfordult, és engem bámult. A tömegből előlépett Zane Blackwood. Igaz, ami igaz: eszméletlen jól nézett ki, és elképesztően jól állt rajta az a póló. De ettől függetlenül próbáltam megvetően, mérgesen nézni rá.
- Szia cica. Miért akarsz segíteni?
- Kötelező - fintorogtam.
- Miért? - mosolyodott el.
- Büntetés - vonogattam a vállam.
 Összehúzta a szemeit, mintha hunyorítana.
- Van egy ötletem.
- Hallgatlak - vontam fel a szemöldököm, de Zane elfordult a többiek felé.
- Srácok, otthon felejtettem pár lufit, cicával hozunk párat, majd jövünk - mondta.
- Nem vagyok cica! - rúgtam sípcsonton, enyhén vörös fejjel.
- Aú! Nyugi. Na, gyere, lépjünk le.
- Lógni akarsz? - kérdeztem, mire Zane elnevette magát.
- Azt hittem, ez egyértelmű - mondta, és megragadta a karomat, és kiráncigált a tornateremből.
  Kimentünk a suliból, és buszra szálltunk.
- Tényleg van nálatok lufi?
- Nincs. Mondom, hogy csak lógni akarok.
 Szóval, akkor most épp ellógok a büntetésemről, Zane Blackwood-dal, akinek barátnője van. Nem tudom hova megyünk, de Zane nem Charlotte-ot hurcolta el, hanem engem. Pedig őt is hozhatta volna, hisz ő is végzős. Bár, nem hiszem, hogy örült volna a társaságomnak. Meg, nekem sem hiányzik, hogy bámulhassam azt, ahogy épp smárolnak Zane-el. Nem is értem, miért jöttem el vele... - gondolkoztam.
- Mellesleg, hova szándékozol menni? - kérdeztem.
- Khm. Hova szándékozunk menni. Együtt megyünk, és oda, ahova akarsz.
- És mi van a barátnőddel?
- Milyen barátnő? Nekem most nincs csajom. - mondta, és kihúzta magát - Szingli vagyok.
- Akkor mi van közted és Charlotte között? - csodálkoztam.
- Ööö, jaaa, hogy ő? Ööö, csak kavargatunk, de semmi komoly - legyintett lazán.
- Hát, szerintem Charlotte nem így gondolja - csóváltam a fejem.
 Hisz egyértelmű volt. A lány oda és vissza van Zane-ért, és mindent megtesz, hogy az övé legyen. Szegény, most lehet, hogy tökre örül, mert azt hiszi Zane-el jár. Pedig, ahogy Zane mondta, csak kavargatnak. A fiú kihasználja, egy kicsit járkál vele, mint egy trófeával, majd kidobja a kukába.
- Leszarom, hogy mint gondol. Az a lány addig jó csaj, amíg ki nem nyitja a száját. Külseje tízből tíz, de a belső...
- Mire akarsz kilyukadni? Gonosz?
- Neeem! - nevette el magát - Csak nem túl intelligens.
 Oké, talán túl sok horror, és thriller filmet láttam mostanában. Gonosz... De hülye vagyok - gondoltam.
 Végül, Zane házukhoz mentünk. Kicsit tépelődtem, hogy akkor most tényleg jóban akarok-e lenni vele, és átmenni hozzá. De végül, jól sült el a dolog. Jókat nevettünk Wii közben, mindenféle játékuk volt, az amúgy is ultramodern házukban. Jól szórakoztunk, és jól éreztem magam, belátom. Szóba hoztam másodjára is Charlotte-ot, mert nem hagyott nyugodni a téma. Zane elmesélte, hogy két évvel ezelőtt jártak, és az egy hónapos kapcsolat volt, ami nála már komolynak számít. Csak aztán, ahogy Zane szokta, leváltotta a lányt, mire ő teljesen kiakadt, és hatalmas hisztit csapott az egész iskola előtt, az ebédlőben. Kirobbant a gimnázium történelmében az egyik leghíresebb kajacsata, ami úgy kezdődött el, hogy Charlotte meg akarta dobni Zane-t a már fonnyadt naranccsal (fúj, éljen a menza!). Csakhogy, a lány nem túl nagy tesis, így a gyümölcs mást talált el, és bumm, kirobbant a háború. Szinte már sajnáltam, hogy lemaradtam a sok nyávogós kis plázacicáról, amint az ebédlőből futkosnak kifelé, a hajukat védve, sikítozva.
  Négy körül hazamentem, és felhívtam Chloe-t, hogy jöjjön át hozzánk, és öltözzünk fel a farsangi bulira együtt. Áthozta a ruháját, és vagy másfél órán keresztül készülődtünk. Megcsináltuk egymás haját, behullámosítottuk, vagy kiegyenesítettük (bár az enyém sajnos már alapból szögegyenes). Kisminkeltük egymást, és próbáltuk a jelmezhez igazítani a sminket. Chloe hozta a szomszéd lányt is, akit Beth-nek hívnak, elég kedves lány, bár elsőre kicsit meglepődtem, hogy ő is jött. Beth egy évvel kisebb nálunk, szóval ő még csak elsős a suliban - azaz kilencedikes.

Végeredmény:
Beth, az indián, Chloe, a tehénfejős lány, én, a titkos ügynök. 

2014. március 4., kedd

Tizennegyedik Fejezet: A kamu lopás

   Csütörtök reggel, az első dolgom az volt, hogy a buszon beszéljek Thorával.
- Szia, leülhetek? - kérdeztem tőle, a mellette lévő üres székre sandítva.
- Helló. Oda ülsz, ahova akarsz - vonta meg a vállát.
  Úgy gondoltam, ez a válasz azt jelenti, hogy leülhetek, még ha nem is olyan "ó, persze ülj le, örülnék ha mellém ülnél" stílusban volt.
- Még haragszotok rám a lányokkal? - kérdeztem, és mélyen a szemébe néztem, az igazságra várva.
- Én nem. De Norah még egy picit. Ha hajlandó lennél odajönni hozzánk szünetekbe, biztos rózsásabb lenne a helyzet. De te csak Aaron-nal meg a többiekkel vagy elfoglalva.
- De csak azért, mert haragszotok rám. Amúgy veletek lógnék. Ezt te is tudod!
- Nem, nem tudom. Mert teljesen mást árul el a viselkedésed. Tökéletesen jól érzed magad nélkülünk is.
- Ez nem igaz! - mondtam, most már felemelve a hangom. Észbe kaptam, hogy a buszon már pár ember minket néz, így halkabban folytattam - Thora, ha tényleg nem haragszol rám, akkor segíts kibékíteni engem Norahékkal. Chloeval elvégre már vagy tíz éve ismerjük egymást. Egy ilyen hülyeség miatt nem kéne összeomoljon a barátságunk, sokkal nagyobb dolgokon is vesztünk már össze.
  Thora megértően elmosolyodott.
- Kibékültök, ne félj.
  Aztán, ahogy Thorától megszoktam, villámgyorsan témát váltott. Sosem volt olyan típus, aki szeretne lelkizni, inkább komolytalanság jellemezte őt.
- Hallottad, hogy Vanessa és Aaron randiznak szombaton? - kérdezte.
- Jaj, ne is mond. Már az összes normális fiút elhívta, és most Aaron maradt hátra. Hihetetlen, hogy elfogadta a mozimeghívást - forgattam a szemem.
- Ennyire zavar? - vonta fel Thora a szemöldökét.
- Igen, mert barátok vagyunk, és tudom, hogy Vanessa is csak egy gonosz kis liba, ráadásul kegyetlen buta is.
  Thora elnevette magát.
- Aranyos, hogy ennyire féltékeny vagy.
- Nem vagyok féltékeny, ki kérem magamnak! Csak... szívén viselem a barátaim gondjait - húztam ki magam, mire Thora csak mosolyogva megcsóválta a fejét. Úgy nézett rám, mintha ő többet tudna az érzéseimről, mint én. 

***

  Az osztályterembe érve, Frida lerohant engem.
- Tanárnő, nézze, megmondtam! - mutatott rám.
- Mi történt? - kérdezte Thora, de Frida lepisszegte.
  Az osztályfőnök csodálkozva nézett engem, illetve a nyakamat. Mi lehet a nyakamon? - érintettem meg, és rájöttem: a nyakláncom. - De mi lehet a nyakláncommal?
- Frida, ez nem bizonyítja, hogy ellopta - mondta az osztályfőnök, mire hatalmasat dobbant a szívem. Elloptam? Mii??
- De a nagymamámé volt, teljesen egyedi darab! Lehetetlen, hogy kettő is lenne belőle! - kiáltotta a dühroham szélén álló Frida.
- Nem loptam el a nyakláncot - mondtam halkan.
- Akkor meg honnan a fenéből szerezted?
- Kaptam...
- Mégis kitől?
- Nem tudom... - vallottam be. A francba.
  Az osztályfőnök komor tekintettel végigmért.
- Csalódtam benned, Miss Green. Most pedig, add vissza Fridának a nyakláncot. Kérj tőle bocsánatot.
- De hát a nyaklánc az enyém... - mondtam.
 Az ofő ellentmondást nem tűrő hangon rám mordult. - Oké, vettem, nyugi - gondoltam, és levettem a nyakláncot, és átadtam Fridának. Az ofő köhögött, jelezve, hogy még nem fejeztem be. Fintorogtam egyet, majd kénytelen voltam megtenni, amit egyáltalán nem akartam: bocsánatot kértem.
- Bocsánatkérés elfogadva - erőltetett Frida egy műmosolyt az arcára, de egyértelmű volt, hogy csak a tanár jelenléte miatt csinálja, hogy kedvesnek és ártalmatlannak tűnjön.
  Pedig egyértelmű volt a helyzet: Frida keze van a dologban. 
  Már épp mentem volna, mikor az ofő megállított.
- Miss Green, ne higgye azt, hogy ezt büntetlenül megússza. A hatodik óra után, jöjjön a tanáriba, és addigra eldöntöm, hogy mit adok magának. De csakhogy tudja, a lopásért minimum bevágok egy osztályfőnökit, de lehetséges, hogy igazgató urat is belevonom a dologba - fenyegetett.
  Alig tudtam visszatartani, hogy ne ordítsam el magam. Iszonyú mérges voltam, de egyben telhetetlen is. Mit tudtam volna csinálni? Megmutatni a levelet? Azt mondaná én írtam. Nincs bizonyítékom.
   De volt valami, ami még jobban foglalkoztatott jelen pillanatban: Frida volt-e a Titkos Hódoló? Az egész csak mese volt? És ha nem ő az, akkor honnan tudott volna a nyakláncról? Ezekre a válaszokat csak egy személytől tudhatom meg, és az nem más, mint maga Frida.
   Amint kiment a tanár a teremből, rögtön a lányhoz siettem.
- Te vagy a Titkos Hódoló? - kérdeztem kissé hisztis hangnemben.
   Frida gúnyosan felnevetett.
- Olyan szánalmas vagy. Persze, hogy én vagyok.
- Te ribanc, ezt még megbánod - sziszegtem.
- Ó, persze, azt majd megnézem, miután kirúgtak téged. De ha nem is rúgnak ki, akkor is, egy senki vagy. Zane Blackwood legújabb értesüléseim szerint Charlotte Larg-al jár, szóval leszar téged. Aaron meg Vanessával fog. A Titkos Hódolód drága, nem létezik. Ó, és Reed Levy-vel mész a farsangi bulira. Ezennel hivatalosan is felkerültél a szánalmas lúzerek listájára. Na pá, sok sikert a jövőben... Vagy nem - mosolygott rám lenézően, és sarkon fordult.
   Leblokkolva álltam. Erre azért, nem számítottam volna. 
   A padomhoz mentem, és szólt a jelző csöngő, ami szerint két perc, és kezdődik az óra. A padban volt Chloe, és a mellettünk lévő padban ott ültek a többiek is, azaz Thora és Norah
- Lányok, én sajnálom, hogy szemét voltam, hanyagoltalak titeket. Komolyan. De azért... Visszafogattok? - mosolyogtam rájuk, és Thorára sandítottam, aki visszamosolygott.
- Hiányoztál, Ab - ölelt át Chloe, és Norah is jól megszorongatott utána.
- Szóval, elloptad Frida nyakláncát? - vonta fel a szemöldökét Norah.
- Háát - mondtam - Lesz mit mesélnem - huppantam le a székemre.
  Már éppen kezdtem is a történetet, a Titkos Hódolótól, de becsöngettek, és a történelem tanár bejött a megszokott pontosságával. - Miért, miért nem tudott volna legalább most az egyszer késni öt percet? - gondoltam.

***

  A nap folyamán a lányokkal lógtam szünetekben, és jól kiveséztük az elmúlt napokat, és a Frida elleni bosszút tervezgettük, bár nem volt sok ötletünk. 
  A hatodik óra után, ahogy az osztályfőnöknő kérte, ellátogattam a tanáriba. Eléggé izgultam, mert őszintén szólva, eddig nem nagyon vettem részt semmiféle balhéban. Úgymond, jó kislány voltam eddig. Bár, most sem érdemelném meg a rossz lány címet, mert én nem loptam el senkitől semmit. 
  Kopogtam az ajtón, és a kezemet kezdem el morzsolgatni kínomban. Az ofő kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek be. Ez a tanári volt a kisebb tanári, ahol csak hat tanár volt, de akkor épp csak az osztályfőnök volt jelen.
- Szóval. Beírtam az osztályfőnökit, úgy gondolom, nem érdemelsz meg többet, mivel elég jó diák voltál eddig. 
- Hálásan köszönöm tanárnő, komolyan - mosolyogtam, kicsattanó boldogsággal.
- De, a holnapi farsangi buli díszítésében részt kell vegyél. Szóval, fél háromtól négyig segítened kell felrakni a díszleteket a tizenkettedikesekkel, akiknek a feladatuk a farsang szervezése.
  Pont a végzős évfolyam? Miért, miért, miért? Most nézhetem másfél órán keresztül, ahogy Zane és a kis barátnője smárolnak, vagy Zane barátai engem szívatnak. Ezen a napon egyre csodásabb lesz.
 



  És hogy csodás legyen ennek a bejegyzésnek a befejezése is, itt egy csodás kép rólam

2014. március 2., vasárnap

Tizenharmadik Fejezet: Zane újdonsült csaja

 Úgy döntöttem, ellátogatok a rajzszakkörre, az istenáldotta tehetségem miatt. Igazából, nem vagyok túl jó rajzos, de szeretek rajzolni, bár jóllehet, kicsit "absztraktakra" sikerülnek a munkáim. De vannak egész jól kinéző rajzaim is, amikre kifejezetten büszke vagyok. Szóval, elmentem a szerda délutáni rajzszakköre, nyakamban a szív alakú nyaklánccal. Egész nap abba járkáltam, de semmi jelt nem kaptam. 
 Két napja, hogy hál' Istennek Zane Blackwood-nak, annak a seggfejnek nyomát sem láttam. Aztán, mint mindig, akkor bukkant fel, amikor nem akartam. Bizony, Zane Blackwood ott volt a rajzszakkörön. Épp rajzoltam a drapériát, amikor Zane fél óra késéssel csak úgy beállított, és kitúrta a mellettem ülő lányt. Jó, a lány nem volt túl jó társaság, csöndes volt, enyhén. De Zane Blackwood-nál szerintem még a szomszéd öreg néni is jobb társaság, aki mindig esténként üvölteti az MTV-s reality show-kat. Elég ijesztő. 
  Az elmúlt pár napban ugyanis végiggondoltam, hogy akkor most Zane Blackwood-ot bírjam-e, vagy nem. Lássuk csak, össze-vissza hazudozott, azt mondta lefeküdt velem, köcsögösködött a barátnőimmel, elrángatott egy hülye buliba. Szóval, Zane Blackwood-ot kerülni kell. Az elmúlt napokban éppen kezdett visszaállni az életem a helyére, kibékültem végre Aaron-nal, és most meg idetolakszik Zane. Francba már!
- Szia szépség - ült le mellém.
- Mióta szeretsz rajzolni? - vontam fel a szemöldökömet.
- Amióta hallottam, hogy Abbey Green rajzszakkörös lett. Bizony, egy drága rajzszakkörtársad SMS-ezett nekem, úgyhogy jöttem, ahogy tudtam. 
- Ki volt az a..?
- Ne őt hibáztasd. Na, szóval, a legutóbbi találkozásunk nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. 
- Ó, nem jött be a kis terved nálam? Én nem dőltem be a hamis mosolyodnak, amit te elbűvölőnek hiszel? Ja, hát bocsi. Talán jövőre, talán másik lánynál. 
- Ne csináld már, cica.
- Vegyél már magadnak egy macskát, és akkor azt nevezhetnéd cicának. De én nem vagyok a cicád, barom! - emeltem fel a hangom.
 A rajz tanár felfigyelt a hangzavarra.
- Valami gond van, fiatalok? - szólított minket. Az ő korával, még anyu is fiatalnak számít egyébként.
- Tanár úr, Zane Blackwood csak zavarja az órát.
- Nem tilthatom ki a fiatalembert, akárki jöhet szakköre - mondta a tanár, és tovább olvasta a Dickens könyvét.
  Halkan káromkodtam, pedig nem szoktam... Na jó, mostanában szokásommá vált, de nem vagyok rá büszke.
- Abbey, ne csináld már. Olyan jól elbeszélgettünk, aztán meg... Hirtelen kiakadtál, és kizavartál a házatokból.. Nem értelek, komolyan.
 Sóhajtottam.
- Drága Zane, fogd már fel: allergiás vagyok rád!
  Zane kínosan felnevetett.
- Allergiás lehetsz a tejre, a parlagfűre, a porra, a mogyoróra... De rám nem!
- Ó, dehogynem! - bólogattam.
  Zane, mintha idegkirohanása lett volna, kirohant a teremből, de még visszaüvöltött nekem:
- Neked semmi sem elég jó?!
  A semmi enyhe túlzás. Attól még, hogy nekem nincs szükségem egy olyan fiúra, aki több lánnyal is kavar egyszerre, attól még biztos vagyok benne, hogy van olyan srác, aki nem csinálja ezt. Nincsenek nagy elvárásaim egy fiúval szemben, de akkor neki se legyenek. Zane Blackwood-nak mik az elvárásai egy lánnyal szemben? Szerintem csak annyi, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy tehén, és legyen sötét, aki nem veszi észre ha a barátja az orra előtt flörtöl egy másik lánnyal. Egy hét múlva úgy is levált minden lányt.
 A szakkör végére egyébként egy egészen eltűrhető rajzot hoztam össze:

  Rajz közben azon merengtem, hogy Thoráékkal is ki kéne béküljek. A jó öreg kisujjbéke, talán náluk is beválna?

***

 A buszon hazafelé egyedül üldögéltem, és egy sokak számára ismert előadótól hallgattam zenét, méghozzá Bob Marley-tól.. Szóval, nagyban hallgattam a Three Little Birds c. számát, amikor arra lettem figyelmes, hogy az előttem ülő lány is hasonló stílusú zenét hallgat, azaz ő is reggae-t hallgat. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, hogy jobban hallhassam. Jól hallottam, ő is ugyanazt a számot hallgatta, amit én. Mégis mennyi az esélye ennek? 
 Nem tudtam megállni. Megkopogtattam a vállát.
- Helló. Three Little Birds? - kérdeztem rá, mikor hátrafordult.
- Pontosan - mosolyodott el.
- Abbey vagyok - mutatkoztam be.
- Én Jana - mondta - Bocsi, most mennem kell, itt szállok - állt fel, és leszállt.
 Mikor leszállt, az ablakból gyorsan szemügyre vettem őt. Janának festett vörös, göndör, hosszú haja volt. Kicsit rendetlen volt a hajkoronája, mintha kócos lett volna. Szakadt farmert viselt, amin színes festékpacák voltak. Elég furcsán nézett ki, kicsit hippis benyomása volt az embernek elsőre.
   Feldobta a kedvem, hogy új emberrel ismerkedhettem meg. Én komolyan, imádok ismerkedni.

***

  Másnap a folyosón futottam össze Zane-el, aki átkarolva Charlotte Large-t sétált el mellettem, a lányt, aki kedvesen lekurvázott a múltkor.  Összejöttek volna? – gondolkoztam.  Hátrafordultam, hogy megkérdezzem Zanetől, de egy megdöbbentő látvány fogadott:  ő és a kis drága Charlotte-ja nagyban nyalták falták egymást, a szemem láttára.  Teljesen lefagytam, csak bámultam őket, mint valami hülye, aki még nem látott két embert smárolni. 
   Zane elfordította a fejét, és észrevette, hogy őket bámulom. Gúnyos pillantásokkal bombázva végigmért, ravasz mosollyal az arcán. Féltékeny vagyok a lányra? – jött rám a felismerés – Neeeem, nem, az nem lehet, én utálom, Zane Blackwood-ot. Allergiás vagyok rá! - emlékeztettem magam, nem túl biztatóan
    Zane mondott valamit a barátnőjének, aki erre tovább tipegett a magassarkújában. A fiú felém vette az irányt, mire én automatikusan hátráltam egy lépést, és egyre többet. Mint az őz a vadász elől, elkezdtem menekülni. Átvágtam a folyosón, és beviharoztam az osztályterembe. Zane nem követett, úgy tűnik, nem hozzám akart jönni, csak a mellettem lévő fiú WC felé. Upsz. Szánalmas lennék? Meglehet.
   Leültem a padba, próbáltam átnézni a kémiát. Reed lehuppant mellém.
- Szia.
- Helló – mormoltam, a periódusos rendszert fürkészve.
- Jössz a farsangi bulira?
- Gondolom… Mikor lesz? – néztem fel a tankönyvből.
- Pénteken, hatkor, itt a suliban.
- Aha, akkor megyek.
- Lenne kedved…ööö…Szóval elvileg párban kell menni és hát…ööö…Nekem nincsen párom. Lennél te az? Megyünk együtt?
- Párban kell menni? Micsoda faszság. De amúgy oké, megyek veled.
- Köszi – mondta és elégedett vigyorral az arcán lelépett.
   Hm. Sulifarsang, Reed-del, ez a nap egyre furább lesz. Vajon Reed akar tőlem valamit? Kedves srác, de nem az én esetem. Majd a farsangon kiderül.

2014. február 9., vasárnap

Tizenkettedik Fejezet: A nyaklánc

 A keddi nap folyamán nem egy SMS-t kaptam, a kedves hódolómtól. Egy idő után eléggé ki voltam tőle, úgy éreztem figyelnek. Lázasan keresgéltem az SMS-t író diákokat, persze nulla sikerrel. Hazamentem, és még otthon is jött egy-két nem túl tartalmas üzenet. 
" Hiányzol "
" Ne felejts el készülni fizikára! "
" Szép délutánt "
 Megőrültem azt hiszem, de úgy éreztem az ablakomon keresztül valaki belát, még ha az SMS-ek nem is utaltak arra, hogy a Titkos Hódoló tudja, hogy az adott pillanatban mit csinálok. Behúztam a redőnyöket, és eszembe jutott, hogy ha már Aaron-nel kibékültem, neki is beszélhetnék a zaklatómról. Felhívtam őt telefonon, és megbeszéltünk egy találkozót náluk, ami fél ötre szólt, a játszótéren. Mint az oviban, komolyan. Bizony, Aaron-nel ovis korunk óta ismerjük egymást, elég durva. Bár akkor nem voltunk túl jóban, sőt, de mára elég jó barátok lettünk. 
  A játszótér üres volt, és lepukkant. Fénykorában, még tíz évvel ezelőtt, egész jól mutatott a környéken, de mára elég rozsdás és ócska lett. Aaron még nem volt ott, így a telefonomat nyomkodtam, és kihasználtam az androidos telefon adta játéklehetőségeket. Aaron végül megérkezett, kicsi késéssel, bár ez tőle várható volt. Nem stílusa a pontosság.
- Szia! - köszönt kicsit rekedtes hangon.
- Helló. Megfagyok. Inkább sétáljunk, mielőtt jégkockává alakulok át.
- Oké - mondta, és elindultunk. 
 Mielőtt belekezdhettem volna a mondandómba, a zsebemből éreztem a két rezgést, ami azt jelezte üzenetem jött. Már megint?
" Na, jól szórakozol? "
 Vajon azért írta ez a valaki ezt, mert tudja mit csinálok, vagy csak úgy érdeklődik?
- Mi az, ki írt SMS-t? - kérdezte Aaron a tekintetem fürkészve.
- Ööö. Pont erről akartam beszélni veled. Van valami Titkos Hódolóm, vagy mim, aki percenként lebombáz egy kedves üzenettel, eléggé irritáló egy idő után.
Aaron eltöprengett egy pillanatra, majd elmosolyodott.
- Miért nem hívod fel?
  Én hülye, ez eddig eszembe se jutott. Látom a számát, simán felhívhattam volna eddig is!
  Elnevettem magam.
- Hívjuk fel, most?
- Hát, szerintem igen - vonogatta a vállát a fiú.
  Izgatottan nyomtam meg a zöld kagylót jelző gombot, azaz a hívó gombot. Kihangosítottam. Néhányat pittyegett, majd a valaki kinyomta.
- Akkor, mi legyen most? - néztem Aaron-re.
- Válaszolj az SMS-re.
- De mit?
  Aaron kivette a kezemből a telefont, és pötyögni kezdett rajta.
- Hé - vettem ki a kezéből, és elolvastam amit elkezdett írni:
Ki vag - olvastam. Folytattam, és odaillesztettem egy "y?"-t, majd megnyomtam a küldés gombot. Válaszul csak egy mosolygós fejet kaptunk. Miért nem lehet értelmesen válaszolni?!
- Gondolod, hogy egyszer felfedi önmagát? - kérdeztem Aaron-tól.
- Talán, de nem hiszem - mondta, majd témát váltott - Képzeld, Vanessa elhívott mozi

ba szombatra.
  Lefagytam. Vanessa... És Aaron? Mi van? Az a csitri inkább hagyja békén Aaron-t! Ő jobbat érdemel! Vanessa meg rosszabbat!
- Minden oké? - zökkentett ki a gondolataimból Aaron.
- Persze.. Szóval, van köztetek valami?
- Talán.
- És neked tetszik?
- Talán.
- Neki tetszel? - kérdeztem, de nem hagytam, hogy válaszolhasson - Hadd találjam ki: talán.
- Nem, nem talán, hanem biztos. Frida mondta nekem.
  Elöntött a méreg. Vanessa, az az alacsony, agyonvasalt hajú lány, inkább maradjon egyedül. A legtöbb nem bűnronda fiút már elhívta moziba az évfolyamból, és úgy tűnik most Aaron a következő áldozat. Ajjaj.
- És igent mondtál?
- Hát, azt mondtam még átgondolom. Előtte meg akartam beszélni veled...
- Miért?
- Hogy neked oké lenne, ha elmennék.
- Mire akarsz kilyukadni ezzel? - kerekedett el a szemem.
 Azt hiszi tetszik nekem ő? Vagy másra gondol?
- Semmire - mentegetőzött Aaron.
- Oké. Menjetek csak. Érezzétek jól magatokat, és sokáig éljetek boldogan együtt - jelentettem ki, de utána rögtön megbántam.
- Mi? Nem köteleztük el magunkat, csak moziba megyünk!
- Rendben - mondtam robotosan.

    ***

  A séta után, mikor a házunk elé értünk, leellenőriztem a postát. Néhány reklámlap jött, és egy-két számla, ami anyuék nevére szólt. Majd megpillantottam egy levelet, ami az én nevemre jött. Mi? Levelem jött?Legutoljára hét évesen jött levelem, mikor az erdélyi unokatestvéremmel képeslapokat küldözgettünk egymásnak. 
 A zsebembe csúsztattam a borítékot, és levettem a tornacipőm az előszobában. Letettem a "fölöslegesnek" bizonyult leveleket, és a lényegre tértem. Mohón feltéptem a nekem szánt küldeményt, és izgatottan olvastam a géppel írt sorokat. Éljen a XXI. század, ahol a kézzel írott levél már teljesen elavult! Mi több, a levélírás is divatjamúlt.
  Kedves Abbey!
 Már kaptál tőlem SMS-ket, elég sokat, így elhatároztam, hogy inkább valami személyesebbet küldök neked: egy levelet. Bár nem kézzel írtam, de mentségemre szóljon, csak azért, hogy ne ismerd fel valami csoda folytán a kézírásomat. 
 Szóval, remélem megtaláltad a borítékban a nyakláncot, amit neked vettem. Remélem tetszik, és nem túlzás, hogy szív alakú. Jó lesz majd látni rajtad, remélem felveszed!
 Gondolom, most a nevemre vagy kíváncsi. De az maradjon titok! Ígérem felfedem majd magam, de mindent a maga idejében, ne hamarkodjuk el a dolgokat.
Szeretettel: Titkos Hódolód

 Miután befejeztem az olvasást, rögtön a borítékért nyúltam. A borítéksarkába becsúszva tényleg ott volt, az apró szív alakú medál, rátéve a nyakláncra. Őszintén szólva, eléggé feldobta a hangulatom, és még jobban fokozta a kíváncsiságomat, a Titkos Hódoló igazi nevét illetően.

2014. február 1., szombat

Tizenegyedik Fejezet: Kisujjbéke, és az idegbeteg Charlotte

  Az órák kezdése előtt fél órával értem a suliba. A tervem az volt, hogy kibékülök Aaron-nal, mert ő mindig korán ér be a suliba. Ahogy sejtettem, ott ült a társaságával a sarokban lévő padoknál. Nagyban nevetgéltek, mikor én vettem a bátorságot, és odamentem hozzájuk. 
- Sziasztok - köszöntem.
- Húzz innen, ribanc - "köszönt vissza" Frida.
- Mit akarsz? - kérdezte Aaron. Ő se köszönt rendesen. Köszi.
- Csak megbeszélni ezt az egészet...
- Ezen nincs mit beszélni. Ha valakivel beszélgetni akarsz, menj oda a pasidhoz.
- Zane nem a pasim!
- Ezt mond az ő szemébe.
- Francba - mondtam és elcsörtettem tőlük.
  Az osztályba nem voltak túl sokan, Aaronékon kívül. Márpedig egyedül üldögélni és bámulni a falat nem akartam, ezért a szememmel keresgéltem valakit, akivel normálisan beszélgethetnék. Ha még van olyan ember a Földön... Kitudja. Aztán ráakadtam Tyler-re. Annyira végül is nem vagyunk beszélő viszonyban, de nem is utáljuk egymást. Bátortalanul indultam felé, és a mellette ülő Reed felé.
- Sziasztok - köszöntem, és odahúztam melléjük egy széket. Furcsállva figyeltek engem.
- Ööö helló. Mizu?
- Semmi különös, fáradt vagyok, tegnap este nem tudtam elaludni. A TV-ben meg ment a Walking Dead. Azután meg pláne nem.
- Nézed a Walking Dead-et? - csodálkozott el Reed.
- Aha, bár eddig mindig Aaron-nal néztük, egyedül félelmetes.
- Miről beszéltek? - kérdezte Tyler.
- Walking Dead. Tudod, az a sorozat, amiben a Földet elfoglalják a zombik, és mindenki zombi lesz, kivétel pár túlélő.
- Ilyeneket nézel, Abbey? - nevette el magát.
- Nem néznétek ki belőlem?
- Háááát - mondták kórusban.
- Pedig csak rám kell nézni, és arra gondol az ember, hogy imádom a lerohadt húsú emberekről szóló sorozatokat.
  Nevettünk. Jaj, nagyon jól esett velük nevetni végre. Vagyis, a lényeg nem azon van, hogy velük, mert Chloékkal is jó lett volna, csak jó volt nevetni. És jó volt, hogy volt kivel.
 Nagyban beszélgettünk hárman, majd négyen, és egyre többen, mert becsatlakoztak később a beszélgetésbe többen is. Az osztályterembe idővel megérkeztek Thora-ék is, akik nem egyszer bámultak engem. Na, látjátok lányok, én nélkületek is meg vagyok! - gondoltam magamban. Egyébként Aaron is engem bámult.
  Aztán megszólalt a telefonom, SMS-em jött.
Biztos, hogy ezt akarod? 
  Rémülten néztem körül. Valaki figyel engem, és megint attól a számtól van, aki az előző üzenetet írta. Titkos hódoló, aki bele avatkozik az életembe. Csodás. De mégis ki lehet? Egy biztos, az illető az osztálytársam. Mégis honnan tudná másképp, hogy mit csinálok, ha nem is látja? Vagy az is lehet, hogy az egyik osztálytársam ismerőse, és az osztálytársam mindent közvetít neki. Bár ez elég elvetemülten hangzik, ennyire nem lehet őrült az illető. De az a lehetőség is fennáll, hogy valaki csak át akar baszni engem, és próbál bókolni, majd jól pofára ejt, mikor kiderül, csak játszott velem. Elég filmbe illő szituáció lenne, írhatnék akár egy drámát is belőle.
A barátaid nem haragszanak rád, csak bemeséled magadnak!
 Jött az újabb SMS. Mi köze lehet ennek az alaknak a magánéletemhez? Mi az, hogy bemesélem magamnak? - meredtem a telefonom képernyőjére.

***

 Egyik szünetben Reed-el beszélgettem, mikor egyszer csak egy számomra teljesen idegen, ombréra festett hajú lány rontott be az osztályterembe. Nagyon mérgesnek tűnt, tűzvörös fejjel keresgélt valakit a szemével. Valószínűleg végzős volt, vagy tizenegyedikes, mert idősebbnek tűnt, mint mi.
- Hol van Abbey Green? - kérdezte szinte üvöltve. 
 Megfagyott bennem a vér. Mit akarhat tőlem, egy ilyen idegbeteg festett cicababa?
- Itt vagyok - álltam fel.
  Az osztályban síri csönd lett. Mindenki figyelte minden egyes mozdulatomat.
- Te szűz kurva, hagyd békén a pasimat! - sietett felém, mire én hátrafelé kezdtem el lépkedni.
- Ne beszélj Abbey-ről így! - állt fel Aaron.
- Kussolj már, te nyomorék párnabaszó. 
- Anyád büszke lehet rád. Az arcod nem kifestőkönyv, ribi.
- Anyámat ne keverd bele, te cingár pöcs. 
- Elég legyen már - hurrogtam le őket, majd határozottan a festett hajú lány felé sétáltam, és kezett nyújtottam neki - Abbey Green vagyok, és te?
- Charlotte Large - rázott velem kezet zavartan.
- Mit szeretnél tőlem, kedves Charlotte? - mosolyogtam kedvesen. 
 Nagyon élveztem, hogy a lány teljesen leblokkolt a kedves hangnemem miatt, azt hitte én is kiabálni fogok majd. Elég vicces volt.
- Ööö én csak... - kezdte el, de elakadt.
- Tessék? - vontam fel a szemöldököm az elbűvölő mosolygásom közben.
- Hát tudod, Zane Blackwood nagyon odavan érted és én ezt nem igazán....
- Ó, szóval jártok?
- Hát tulajdonképpen még nem... De majd úgyis az enyém lesz... Hisz régebben együtt voltunk...
- Értem. Akkor megnyugtatlak: Zane Blackwood nem a barátom, semmilyen értelemben nem. Éljetek boldogan, sok sikert. Most pedig, ha megbocsátasz, fizika házit kéne írjak - jelentettem ki, és visszamentem Reed-hez.
  Charlotte értetlenül baktatott ki a teremből. Magamban a győzelmi zászlót lengettem.
- Ez mi volt? - kérdezte Reed.
- Fogalmam sincs - vontam meg a vállam.
 A másik dolog, ami nagyon jól esett, hogy Aaron kiállt mellettem. Azt hiszem, ezért megérdemel egy köszönetet... Vagy még mindig haragszik rám valamiért? Az előbb nem úgy tűnt. 
 Odamentem Aaron-hoz, hogy megtudjam mi van.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Ugyan mit? 
- Hát, hogy megvédtél meg minden...
- Nincs mit - mosolyodott el.
  A kisujjamat nyújtottam. Régi szokásunk, a kisujjbéke. Elnevette magát, és belekarolt a kisujjamba.